Béla barátom meséli, hogy számára a nagytakarítást hozta el a kikelet. Ki kellett pakolni a gyerekszobát, újratapétázni a falakat, lefesteni az ajtókat, tisztítóba cipelni a szőnyegeket, lemosni az ablakokat, kiűzni az ágy alól a lejárt szavatosságú játékokat, kirámolni a lomokat.
Lelkesedését nem akartam azzal lelohasztani, hogy elárulom, mi ezt minden vacsora után kénytelenek vagyunk megtenni.
– Mi az a fényes puki? – kérdezett vissza Csenge lányom a minap, amikor az esti szertartásunkhoz készülődve kérdőre mertem vonni őket a szobájukban leledző fényes kupi láttán. Mintha legalábbis gólt ütöttünk volna a finneknek hokimeccsen, gyakorlatilag nem volt fellelhető egy négyzetcentiméternyi folt sem, amit ne borított volna plüss. – Ajszanak a bölcsisek, de josszajkodnak aludás helyett – állapította meg Zsoma, majd körbejárt, és a délutáni atyai intelmeimet visszhangozva: – “Csend jegyen!” – “Tessék végje befejezni!” – “Hagyd abba!” kiáltásokkal próbálta a rakoncátlan (ám valójában békésen szunyókáló) állatseregletet álomba kényszeríteni. Kicsit fanyar arccal álltam a görbe tükör előtt, és kétségbeesetten próbáltam felidézni Ranschburg tanár úr ide vonatkozó intelmeit, mindhiába. Maradt a csendes befelé fogadkozás, hogy majd legközelebb türelmesebben kezelem, ha kell, az altatót száztizenötödször is elénekelem, az álommanós mesét harmincszor is elmondom, persze, iszunk még egy kortyot, igen, hogyne nyitnám ki, már miért ne csuknám be, igen-igen, szívesen felkapcsolom, leoltom, behozom, kiviszem, naná hogy…
Megfigyelésem szerint régen minden egyszerűbb volt. Amikor én gyerek voltam, egy spenótos tányérral és egy kiskanállal felszerelkezve maximum két méter hatósugárral tudtam nagyanyám konyháját romba dönteni, azaz kis odafigyeléssel a nagynénitől örökölt kínai porcelán és nagyapám vasutaszubbonya menekíthető volt a pusztítás elől.
Ma az előrelátó gyógyszergyártók – túl azon, hogy émelyítő édesre kotyvasztanak minden gyerkőcöknek szánt patikaszert – adagolófecskendővel sietnek a hozzám hasonló kétbalkezes szülők megsegítésére. Nincs is ezzel semmi baj egészen addig, amíg, mondjuk, a fiam meg nem kaparintja az antibiotikummal teleszottyantott fecskendőt. Ilyenkor ugyanis borul a kétméteres elmélet, mert a gyerekszobából akár a konyháig bármilyen célpont játszi könnyedséggel elérhető. (A macskák azóta nagyon óvatosan settenkednek el a gyerekszoba ajtaja előtt, és igen antibakteriálisnak tűnnek.)
Tavaszi szél…
Egy darabig úgy nézett ki, hogy a fiam is sorra kerül a jelöltségben, de végül a jelölőbizottság nem jutott el a névsorban a K betűig. Őszintén szólva nagyon nem is bántuk, mert úgy véltük, bőven ráér még megtudni, hogy mifelénk a húsvéti tojást nem a nyuszi, hanem a tüntető hozza. (Arról nem beszélve, hogy Zsoma még szívesebben fagyasztat be dinoszauruszos joghurtot fagyinak, mint mondjuk családi pótlékot.)
Úgy láttam, őt is inkább az köti le, hogy az Ipoly menti kis falunkba visszatértek a fecskék, kivirágzott a kert, apát összevissza szurkálják a metszésre váró rózsatövek, tüzet lehet rakni a kertben, újra üzemel a Pepe által épített csúszda, lehet füvet nyírni. És ez szinte biztosan így lesz jövőre is… (mármint lesz megint tavasz).
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
