A családfánkon (nem a lekvárral töltött, túlméretezett, porcukros, szalagosra gondolok, hanem a Kerényi-dinasztiát ábrázoló ágas-bogas növényábrára) végigtekintve, ameddig a szem ellát, hivatását tekintve minden férfiember vasutas. Jómagam is az anyatejjel (egészen pontosan frissen fejt, forralt tehéntejjel – psszt!) szívtam magamba a vasút szeretetét, voltaképpen nem is értem, miért keveredtem le a síni pályáról. Csoda-e, hogy a lurkóink is különös vonzalmat éreznek minden sínen közlekedő eszköz iránt?
Kisnovat 1
Krónikus vonatéhség kielégítésére ott a Vasúttörténeti Park. Nosza!
– Apa, de hoj van a Tomasz?
– Hát… izé, elment Sodor szigetére dolgozni, de nézd, milyen klassz (csak a kosztól hozzá ne ragadjunk!) mozdony van itt! Igazi gőzős!
– De én Dzsémszt akajom!
– Kicsim, azok a mozdonyok a mesében vannak, itt ezek a szép koromfekete masinák viszont igaziak. (Segítség! Valaki hozzon nekem két vödör kék meg piros festéket! Hogy a BBC-nél is nem voltak képesek szép szurokszínű mozdonyokra mesét komponálni!)
– Apa, fel akajok ülni a kisnovatra, jó?
Igen! Ez olyan, mint Ian Thorpe világrekordja: megúszhatatlan. Félreértés ne essék, nincs a gyerkőcök számára kitalált kis körbepöfögővel az égvilágon semmi baj, csak egy bizonyos korosztály és kardigánméret alatt még szülői kíséretre szorulnak. Nos, innentől izgalmas. A jelenséget nagyjából úgy tudnám leírni, hogy az ember fogja otthon a kiszuperált Rakéta típusú porszívót, és arra rákuporodik, vagy, mondjuk, a barkácsáruházakban kapható egyszer használatos fűnyíróval próbál meg rodeógyakorlatokat bemutatni. (Az érzés is hasonló!) A siker fergeteges, már ami a manókat illeti (nem is beszélve a park többi látogatójáról). Az apa nyújtotta látványt valahova “Magilla Gorilla motoron” és a “majom a köszörűkövön” közé pozicionálnám. Ráadásul Zsoma egészen különleges átalakuláson esik át a menet végéig, nevezetesen nem lehet a kezeit lefejteni a kapaszkodóról, és a lábai sem hajlandók engedelmeskedni, bármennyire is szeretne leszállni. Nincs mit tenni, még egy kör.
Kisnovat 2
A jó pap is holtig, a sügér meg saját kárán sem tanul, úgyhogy a minap felkerekedtünk egy jó kis erdei vasutazásra. Sebtiben összekapkodtunk egy kis tízóraira valót, meleg pulcsit hideg ellen, váltás ruhát meleg esetére, cserecipőt, cserezoknit, kismotorokat a visszatéréshez, biztonsági tartalék pelenkát, törlőkendőt, innivalót, úgyhogy hamar megérdeklődtem, találok-e börzsönyi kiruccanáshoz szabad serpát, de a természetjáró szövetségnél eltanácsoltak. Kicsit tartottam attól, hogy szükségünk lesz egy külön tehervagonra a cuccainknak, de végül sikerült elhelyezkednünk a lélekvesztőn. (Egy kávédarálóba oltott betonkeverőhöz több bizodalmam lett volna, mint a “mozdonyunkhoz”, nem beszélve az utastér játszótéri lánchintaüléseiről és a párhuzamosságtól láthatóan irtózó sínpárról.) Két dolog nyugtatott meg, a nokedlik csillogó szeme és a szerelvényünk haladási sebessége. (Az öt kilométerre lévő végállomásig mintegy fél óra a menetidő.)
– Apa, az a bácsi a kumplifejű palacsinta?
– Izé, nem, Csenge, légy szíves, csendesebben! Az csak a dalban van így, ő a kalauz.
– De méjt kalimpál a kezével?
– Csenge, légy szíves, ne kiabálj! Egyébként pedig nem kalimpál, hanem “Fékezz!” karjelzést ad a mozdonyvezetőnek. (Csak hogy a saját gyerekkoromból is felvonultassak végre valamit.)
Most pedig azt mutatja, hogy “Indulj!”
– De most méjt álltunk meg?
– Mert ez a végállomás. Tudod: “Kiszállás, beszállás, itt a vonatállomás!”
– De menjünk még tovább!
– Zsomikám, nincs tovább sín, nem tud a vonat továbbmenni.
– De MENJEN!
(Azt hiszem, a vadnyugat hőseinek eszükbe sem jutott volna vasutat építeni a Csendes-óceánig, csak vélhetően fölszállt a vonatra egy hároméves ikerpár.)
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
