Történt pedig, hogy az Ipoly mentén váratlanul fellépett akut sörhiányt enyhítendő megálltam a kis palóc település boltja előtt. Kulcs, nokedlik és az édesanyjuk az autóban, én a boltban. Már éppen a kasszánál álltam, amikor az ajtóban megjelent kétségbeesett párom, kérdőn, hogy ugyan van-e nálam tartalék kulcs, merthogy Borika (az autónk) orvul bezárult, rabul ejtve az ikreket. Bumm! (Az még hagyján, hogy a tartalék százötven kilométerre van, de a lakáskulcs is túszul esett.) Juhász Gyula örök becsű sorai jutottak eszembe: “Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár / S e szőkeségben újra érzem őt.” (Bár, mint kiderült, az ártatlan csak hátraindult Csengéhez valamiért, de közben érkezett egy másik autó, ezért az ajtót be kellett csuknia, és Borika ebben a pillanatban érthetetlen módon, konokul bezárult.)
A mentőosztag
Sipítókórus: Julis nene és Pista nene (az ő keresztnevét nem tudjuk, csak azt, hogy a Pista bácsi felesége), ők a hangulat szinten tartását voltak hivatottak biztosítani. “Jajajajjj, most mi lesz szegény gyerekecskékkel?” “Jajajjajaj, csak meg ne fulladjanak!” (Kint 15 Celsius-fok, az autóban legfeljebb 20, és az utastér jól szellőzik!) Szilárd, az asztalosmester: őérte én szalasztottam el Imre bácsit, gondolván, üveges ügyekben mégiscsak ő a kompetens. Apróbb csődület az üzletből éppen előkerült falusiakból. A párom, aki a tömegek távoltartásáért felelős. Jómagam, aki a logisztikus feladatát láttam el: szelektáltam a remekbe szabott mentőötletek között. (“A motorház felől kéne kibontani!” “Kár, hogy a Drótos Csuri éppen sitten ül, őelőtte minden Lada-ajtó kitárul.” “Te, a Manciéknak is Volkswagenjük van, az ő kulcsuk nem lenne jó?”) Közben befutott a polgármester is, de csak sajnálkozását tudta kifejezni, hogy se gordonkájuk, se gordonkásuk, legföljebb a Brácsás Sanyit tudná előkeríteni, ha az már kijózanodott a tegnapi lakodalom után. (Politikailag a “polgibácsi” itt a legtájékozottabb, ezért gondolta, hogy a válsághelyzetek megoldására ez a vonal lenne a legmegfelelőbb.) Megnyugtattam, hogy itt szerintem valami ütősre lesz szükség, hagyjuk békén a vonósokat.
Az autóban
Amennyire a csődületben ki tudtam venni, mindeközben a srácok teljesen békésen üldögéltek a székeikben plüssbirodalmukat igazgatva. Zsoma néha megkérdezte ugyan, hogy: “Apa nem jössz be?”, “Méjt nem szájsz be?”, de ezenkívül láthatólag jól érzik magukat. Persze újra és újra meg kellett nyugtatnunk őket, hogy a “srekkes” árnyékolót nem cseréltük le “Juliska nénisre”, csak az öreglányt képtelenség az autó üvegétől távol tartani. (Feszt odasettenkedett megállapítani, hogy élnek-e még a gyerekecskék.) Csengét leginkább az foglalkoztatta, hogy a tigriseket nagyság szerint tudja maga mellé ültetni, de néha kiintegetett a fesztiválozó tömegnek, élvezve a hirtelen jött népszerűséget.
A mentőakció
Szilárd, az asztalos már éppen meglendítette a kalapácsot, amikor megállt mellettünk egy aszfaltromboló dzsip. “Várjanak kicsit, mindjárt kinyitom, csak előkerítem a műszereimet”. Azzal eltűnt a dzsip csomagtartójában. Összes, régen elfeledett villamosmérnöki emlékemet próbáltam összevakarni, de sehogy sem tudtam elképzelni az ugrókódos, rádió-távirányítós központi zár dekódolására és kinyitására alkalmas műszert. Emberünk ekkor megjelent egy kampósra görbített acéldróttal és egy lestrapált fűrészlappal. Na, gondoltam: Borika, ezt megérdemled! Nem részletezem, de negyedórai sikertelen küzdelem után végül lesújtott Szilárd üvegtörő kalapácsa, a dzsipes ember szőrös és üvegszilánkálló keze benyomakodott az így keletkezett résen (ha szó szerint nézem, valóban ő nyitotta ki!), és fél perc múlva két nokedli csodálkozott a könnyes szemű édesanyjuk karjában. Később a biztosítási ügynökünk kisebb infarktuson esett át, amikor tájékoztattam, hogy kb. tizenöt tartalék kulcsot fogunk készíttetni Borikához, és csak Béla barátomnál lesz ebből kettő…
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
