– Nem visszük el a nokedliket állatkertbe vagy vadasparkba? – érdeklődött életem párja. – Szerintem rájuk férne már, hogy a macskákon kívül találkozzanak néhány rendes állattal is.
– Szerintem jó ötlet, mindjárt utánanézek, hogy a Kossuth téren van-e éppen valamilyen alkotmányozó buli… (Na erre megint elkezdett úgy nézni a szemeivel az én kedvesem, hogy rögtön megérdeklődtem a szegedi vadasparktól, hogy ugyan van-e még nekik azokból a kedves kis szurikátákból néhány megszemlélhető példány.) Az ikrekkel lemálházni Pepéékhez (a nagyapjuk Pepe), az nekem már önmagában szafariélmény, még busmanok és kimenekítendő celebek sem kellenek a tökéletes illúzióhoz.
Fajok és egyéb állatfajták
Darwinék (az egyszerűség kedvéért szólítsuk így őket a továbbiakban) valamivel később értek a pénztárhoz, mint mi, de a vadasparkba már előbb jutottak be nálunk. (Ilyen van.) Sőt, mire mi az ikreket végre betuszkoltuk a kapun belülre, Darwin papa már beszerezte a vadállatok látogatásához nélkülözhetetlen delfinlufit, vattacukrot és kürtőskalácsot is. (A zoocsemegét meg nyugodtan hagyjuk a hanyatló nyugat úri huncutságának.)
A vadonban, a pampákon és a szavannán kell némi felkészültség, hogy a szemünk elé kerülő állatokat rendszertanilag a helyükre illesszük (ugyanis nem hordanak magukkal tájékoztató táblákat), de itt, a vadasparkban egészen más a helyzet. Minden kifutó, ketrec oldalán ott lóg a korrekt infó, hogy éppen milyen jószág az adott hely lakója. Tehát?
– Milyen édes kis hörcsögök! – állapította meg kuncogva Darwin anyu a szurikáták kifutója előtt.
– Apa, mit mondott a néni a szujikáknak?
– Csenge, légy szíves!
– Deméjt mondta nekik?
– Mert így akart nekik kedveskedni.
– De méjt tapíj? A bácsi azt mondta, hogy vaddiszon!
– Zsomikám, hidd el nekem, légy szíves, hogy tapír.
– Apa! A bengkujuk szejetik a küjtőskalácst?
– Nem, a kenguruk, azt hiszem, nem, vagy legalábbis viszonylag ritkán jutnak hozzá Ausztráliában.
– Akkor a néni méjt adott nekik?
(Nem, a liba az nem kacsa, a macskapanda nem róka a fán, és az ölyv az nem sas. A sas az egy kabaré. Itt meg sokkal ritkábban vannak a kijáratok mint az indokolt lenne…)
Ott túl a rácson…
Eddig azt hittem, hogy a rácsok és kerítések a látogatók védelmét szolgálják. Ma már tudom, hogy a védelem kétirányú.
– Zsoma, kérlek, ne akarj bemászni a krokodilok közé! Nem, Csenge, az oroszlánokat nem lehet megsimogatni. Légy szíves, ne kiabálj a teknősnek, attól nem fog megmozdulni. (Ebből a szempontból pont olyan, mint ti, amikor el kellene pakolni a játékaitokat. Én is hiába üvöltözök nektek, ti sem mozdultok.) Igen, a pakagáj valójában rikoltozik, és nem mondja, hogy Pityuka vagyok. Zsoma, kértelek, hogy ne akarj homokozni a tevével, szegény most éppen örül, hogy nem kell a homokban bandukolnia. Nem, a gepárd nem eszik füvet, tebegízt és lekájos kiflit sem. Nem, sajnos apa nem tud úgy hintázni, mint a gibbonok. (Érdekes, hogy az ilyen típusú elvárások mindig nekem jutnak, az anyjukat eszükbe sincs arra kapacitálni, hogy ugráljon ágról ágra.)
– Mit csinálnak a lámák?
– Hát izé, hogy is… khm… szóval barcogósat játszanak.
– Deméjt mászott a másiknak a hátára?
– Apa! Malavi szagot éjzek! Zsombi bekakált?
– Nem, kislányom, a törpe selyemmajmoknak sajnos ilyen szaguk van.
– Nem szejetem a sejmajmokot, büdösek.
– Akkor melyik állatot szereted?
– Az akasztós Judolfot (még a téli ünnepkörből megmaradt plüss Rudolf rénszarvas, hercig aranymadzaggal karácsonyfára biggyeszthető kivitelben) meg a Micimackót.
Környezetismeret és biológia szakos tanerők, figyelem! Van még néhány nyugodt évetek, azután jövünk!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
