Itt egy leszakadt fül, amott egy bevarrt szem, dróton lógó karok, lábak, bekötött fejek. Kitört a vakáció meg néhány bal boka! Elesett – szó szerint -, csendes kis betegek, orvosilag túlképzett harsány szülők: “Eddig csak a protekciósok mentek be, egyik sem volt olyan krónikusan traumás, mint a mi Fifikénk!” Avagy a népi bölcsek: “Ha némelyik fejes látná, hogy mi megy itt, de persze ők biztosan nem ide hordják a gyereküket!” Milyen igaz! Kicsit homályosít ugyan az ilyen rendíthetetlen tisztánlátáson a bal oldali kórterem egyik betegágya mellett üldögélő exminiszterelnökünk, de mint tudjuk, a jó megfigyelésen alapuló szabályon csak erősít a kivétel.
Rutinműtét
Ha az ember végignéz az ellátásra váró gyerkőcökön, tulajdonképpen összetehetné a kezét, hogy nekünk “csak” egy kis sérvünk van, ami “rutinműtéttel” orvosolható. De nem! “Csaksérve” másoknak szokott lenni, nekünk SÉRVÜNK van, a rutinműtét pedig rutin annak, aki csinálja, és nem annak, aki elszenvedi. (Béla barátomnak egy vakbél-operáció alkalmával bennefelejtett gézlap miatt még nyolcszor nyitották fel a hasfalát, de érthetetlen módon ő ennek ellenére sem érzi magát elég rutinosnak, sőt…) Na szóval sérv: első pillantásra ijesztő, másodikra kétségbeejtő. Beutaló, vizsgálat, műtéti időpont, labor, aneszteziológia, mandulagyulladás (ez utóbbi nem része a protokollnak, viszont jól megkeveri az amúgy “jól szervezett” egészségügyet), újabb műtéti időpont, újra labor (ezúttal szerencsétlenségünkre kétbalkezes vérengzővel, aki szabályos varrótanfolyamot rendez Zsoma karján), replay anesztes és máris zöld a folyosó a műtőbe.
Ébresztő!
Zsomi a műtőben, a párom a műtőajtó előtt, én meg fogalmam sincs, hogy hol. Robotpilótával közlekedem. A cél, hogy mire a kiskrapekot visszakapjuk, rukkoljak elő valami meglepetéssel. Valahol találok valami szőrmókot – ez jó lesz -, nyomás vissza! Röpke hároméves családi történelmünknek nem a legemlékezetesebb néhány órája következik. Ráadásul a szomszéd kórterem ápolónője a honi egészségügy igazi csúcsmodellje. (A költővel élve: “Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa.”) IQ és BMI egy nagyságrendben. Igazi látnok, aki a nővérpult mögül is el tudja látni a betegeit, vagy legalábbis ellát a betegekig. És onnan süvöltözik: “Áááááákoska, mondtam már, hogy ne hisztizz, így az lesz a vége, hogy hányni fogsz!? (És lőn! Mondom, hogy látnok! Szegény kis Ákos szorgalmasan el is hányja magát.) “Nnnnna tessék, most takaríthatok fel utánad!? (Na nem kapkodva, csak kisvártatva.) “Ha nem hagyod abba, kiküldöm onnan anyukádat!? (Na hagyjuk! Szerintem a brit királyi haditengerészet Bounty nevű hajóján, közvetlenül a lázadás előtt meleg, szívélyes légkör volt ahhoz képest, ahogy kezd itt megfagyni a levegő.) Béla barátom az ilyen esetekre szokta mondani: “A néni kicsit messze költözött a bekötőúttól!” Szerencsénkre Zsoma gyakorlatilag végigalussza ezt a kis közjátékot, a mi “Zsuzsinővérünk” pedig maga a földreszállt kontraszt.
Ki gépen száll fölébe…
Csenge olvasatában a következő történt: Apa eltűnik Zsomával két órára (labor), és hazajönnek egy Törpapával kiegészülve, néhány nap múlva újabb két óra, ezúttal micimackós kulcstartó a szerzemény, majd egy egész napos távollétet követően érkezik egy XXXL-es méretű “ELMO” (piros szőrmók a Sesame Streetből).
– Apa, nekem mikoj lesz olyan puklim, amit a Kejényi doktojbácsi meggyógyít?
– Nagyon remélem, Csenge, hogy soha!
– De, szejetném! Apa, csinálj nekem séjvet!
– ???!!! Jó! Izé, talán, majd később, most inkább…
Zsoma sebe szépen gyógyul, Csenge sérv utáni vágya kezd alábbhagyni (ezt néhány soron kívüli Thomasszal és fél köbméter új mesekönyvvel sikerült hathatósan elősegíteni, plusz az új jövevények is pár nap alatt bekerültek a “közösbe”), apa pedig egész szépen lábadozik a műtét után.
Innen és ezúttal is köszönet Kerényi Imre főorvos úrnak.
Bármennyire is megkedveltük a főorvos úr humorát (végtére is Kerényi), és tiszteljük szaktudását, őszintén remélem, hogy nem leszünk gyakori vendégek az osztályán.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
