Fárasztó hét után végre rákanyarodunk kis falunk főutcájára, s még mielőtt rátérnénk a házunkhoz vezető százméternyi földútra, önkéntelen, megkönnyebbült sóhajtással mindketten kicsatoljuk a biztonsági övünket.
– Azt most miért csaptoljátok ki, azt? – érkezik hátulról a szemrehányással vegyes érdeklődés.
– Nos, izé… igazad van, Zsomikám ? nézek a páromra, és mint két csínytevésen kapott kiscserkész, szorgalmasan kötjük is magunkat vissza.
Köszönni tessék!
Ha belépünk valahova, ha ismerőssel találkozunk utcán, liftben, akkor tessék szépen köszönni. Ha pedig rátok köszön valaki, tessék szépen visszaköszönni. Ez így illik. (Mondjuk, ez lenne a normális).
Ballagunk a bölcsődéből hazafelé. Felújított sétány – valami tévedésből kifolyólag egészen szépen rendbe tették (hozzá kell tennem, a kutyasétáltatók már nagy buzgalommal dolgoznak a régi “ember ide be ne tegye a lábát!” állapot visszaállításán), de egyelőre még szép. Köztéri szobor, egy padon ülő alak.
– Szia, bácsi! – harsogja Csenge a legújabban szerzett tudományának megfelelve. – Mondom, szia, bácsi! Te nem tudsz köszönni?
Az alattunk lakó hölggyel, hogy úgy mondjam, a jó szomszédi iszony jellemzi leginkább kapcsolatunkat. (Hétfőn tutyuli-mutyuli-fürdetés, kedden zajos ötyebál, szerdán – persze másnaposan – radiátorcső-püfölés, mert fáj a feje a manók zajongásától, csütörtökön lakásfelújítás és így tovább.) Ha azt mondom, Zsoma néha kicsit bumfordi, azt is mondom, hogy nem cserélték el a kórházban, volt kitől bumfordiságot örökölnie. Az imént ecsetelt lakótársnővel én is igyekszem minden (nonverbális!) eszközzel tudatni, hogy nem tartozom a feltétlen rajongói közé. Nevezzük néven: köszönő viszonyban sem vagyunk.
No, most! Megérkezünk végre a “bölcsődéből jövünk? expedícióból, és a liftnél természetesen összefutunk a szóban forgóval.
– Csótoljom, néni!
– Csókjom!
Próbálok én is úgy elmorzsolni egy jónapotot, hogy azt csak a srácok hallják, de így is lebukom.
– Apa, te méjt nem köszöntél a néninek?
Falunap
– Gyertek, srácok, tekerjünk le a faluba! Nézzük meg, Béla barátomék be tudták-e üzemelni a gulyáskondért, meg képzeljétek, a fejkendős nénik szilvás gombócot is főznek! (Jó, persze a sörcsapot is KÖJÁL-ellenőrzés alá kell vonni, de ez most másodlagos).
– De apa, neked hol van a buksisapkád? (Otthon hagytam Butapesten! Rosszat sejtek.)
– De apa, ugye bukósisapka nélkül nem lehet bicikjizni?
– Igazatok van. Apa gyalog jön. (Igaz, így kicsit sportosabb föl-alá rohangálni, két szanaszét tekergő égedelem között, de legalább jobban fog esni a minőségügyi felülvizsgálat).
Ahogy kissé lihegve megérkezünk, megrökönyödve tapasztalom, hogy Béla barátom alig óvodaérett totyogója jóízűt kortyol (az egyébként pedagógia-szervezés szakon megnyugdíjasodott) nagyapja söröspoharából.
Hamar kapunk levest, gombócot, és végre apa is elnyeri egypohárnyi méltó jutalmát.
– Apa, megkóstojhatom a söjödet?
– Kicsim, ez hideg is, keserű is, szénsavas is. Igazán nincs semmi jó benne.
– Akkor te méjt iszod?
(Így jár az, ki urát háromszor megtagadja. Most mehetek illegalitásba az összes jégbe hűtött, fehéren habzó izéimmel együtt.)
A villamosmérnökin meg igazán okíthatnának egy kis pedagógia-szervezést!
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
