Van két gyerekem: egy kislány és egy kisfiú. Nagyon szépek mindketten. Nem, ezt nem én mondom, sokan mondják. Igen, tudom, másoknak is mondják. Igen, tudom, minden gyerek szép. Igen, tudom, mindenki úgy van vele, hogy mások elfogultságból mondják, de az ő gyereke, na, az TÉNYLEG objektív értelemben nagyon szép. Igen, azt hiszem, ez így van rendjén: szépnek látjuk őket. Nekünk mindig azok. Na jó-jó, de az enyémek TÉNYLEG és OBJEKTÍVEN szépek. Most mosolyogtok rajtam, ugye? De tudjátok, mit? Nem bánom. Mert mindegy is. Mindegy, hogy szépek-e vagy sem, hogy kicsit vagy nagyon. Azt az egyet kívánom nekik, hogy találjanak majd egyetlen olyan embert, egy társat maguknak, akik a világ legszebbjének látják majd őket. Valahogy úgy, mint én, az édesanyjuk. És ez elég is.
- Kapcsolódó: 6 dolog, amire mindenképp tanítsd meg a lányodat
Pedig én is voltam hiú. Megfordult a fejemben, hogy hú, hát a lányom – ha nem örökölte szüleitől a kismértékű hízékonyságot – akár modell is lehetne. (Sőt, nyilván topmodell.) A fiam pedig? Az apjával mindig mondjuk, hogy bármelyik sarkon lecsaphat rá egy babamodell-ügynökség, olyan gyönyörűnek látjuk. Időnként azt érzi az ember, jó lenne megmutatni a gyereket az egész világnak – világgá kürtölni, hogy “nekem vannak a leggyönyörűbb utódaim”!
De ha jobban belegondolunk, és mérlegelünk, rájövünk – ez sem fontos. Mert nincs az a boldogtalanság, amit semlegesíthetne bármiféle szépség. Esetenként épp azok a legboldogtalanabbak, akik a legközelebb állnak a tökéletességhez. Mert hát valójában sosem érik el. Mondjuk a modellek, akik ebből élnek, és akiken emiatt hatalmas a nyomás. Akik mindenütt azt látják, hogy annyit érnek, amennyit a bőrük minősége. Hogy minden a külső, azért kell mindent megtenniük, azért kell élniük, hogy testüket a megfelelő szinten tartsák. De ha hazaérnek a hotelszobába, ha az utolsó parti is véget ért, talán ők a legmagányosabbak.
Úgyhogy mégsem kívánom sem a lányomnak, sem a fiamnak, hogy a külsejükből éljenek. Egyelőre bőven elég, ha a járókelők megdicsérik a fiam kék szemét, hosszú szempilláit, a lányom babaarcát. Az se baj, ha csak a tekintetükből látom az elismerést.
Amint megtanultak beszélni, mi is igyekszünk nem mondogatni előttük: ugye, milyen szép? Tudjuk, hogy csak megnehezítjük a dolgukat, ha netán miattunk lesznek majd nagyképűek. Ha azt gondolják, hogy bármelyik vizsgán átmennek, bármelyik céghez felveszik őket, csak mert jól néznek ki. Nem, én azt szeretném tanítani nekik, hogy építsék magukat belül is olyan “széppé”, amilyennek én látom őket. Hogy egyszer azért lehessek büszke rájuk, mert szépen kanyarítják az Ó betűt, mert segítettek egy nehezebb sorsú osztálytársukon, mert szuper startupot alapítottak vagy feltaláltak egy járvány elleni vakcinát. Csupa olyasmiért, ami valódi értékeket ad, amit nem fognak elveszíteni akkor sem, ha telnek az évek. Azt szeretném, ha magabiztosak lennének, de ez a magabiztosság belülről fakadna.
Mindezek miatt soha, de soha nem indítanám őket egy gyermekszépségversenyen. Ahol szürreális felnőttnő-torzóvá sminkelik őket, ahol habos-babos rózsaszínbe öltöztetik őket vagy épp cukinak látszó, valójában belőlük bohócot csináló jelmezbe. Ahol nem lehetnek gyerekek, hanem kis felnőttnek kell látszaniuk, méghozzá olyan dolgokat hangsúlyozva rajtuk, amik még ki sem alakultak. Ahol a kislányokat “csini lolitává” maszkírozzák, a fiúkat meg “vagány szívtiprókká”. Hát nem. Ők még kicsik, négy-öt évesek, természetesek, de elsősorban gyerekek. Olyanok, akik még nem is tudják, hogy az emberek között különbségek vannak a külsejük alapján. Akik naivak, nem látják még ennek a világnak a romlottságát. Még nem tudják, hogy ha lányok, akkor különösen sok előítélettel kell majd megküzdeniük, és hogy sokszor akarnak majd tőlük valamit, amit ők lelkük mélyén nem szeretnének. Hogy ha előnyös a megjelenésük, akkor nagyobb eséllyel választják majd ki őket egy munkára, hiába tud többet a másik jelölt. A gyermekszépségversenyek világa azt üzeni: mindez rendben van így. Én azt szeretném megtanítani nekik, hogy nincs rendben. Legyenek ápoltak, igényesek magukra, a ruházatukra, de emellett maradjanak meg egyéniségnek. És sose felejtsék el, hogy ez utóbbi sokkal, de sokkal fontosabb.
Kapcsolódó cikkek
