Országszerte sokféle Mikulással találkozhatunk, ilyen-olyan boltokban, különböző szolgáltatásokkal házhoz kérve, és persze gyerekintézményekben. Az utóbbi évek időjárását tekintve érkezése legkevésbé várható csilingelő szánon, de gyalogosan, Mendén biztosan összefutunk egyvalakivel. Szántai Ernő már több mint húsz éve járja ilyentájt egy Pest közeli település, Mende utcáit fáradhatatlanul. Hol az oviban, iskolában bukkan fel, hol a bolt előtt, máskor a legzsúfoltabb kereszteződésben találkozhatunk vele. Ha azt gondolnánk, hogy ő is egy a sok fizetett télapó közül, nagyot tévedünk. Ő egy önjelölt Mikulás, maga finanszírozza a meglepetést, kizárólag a gyerekek öröméért. „Pedig ugyanolyan vagyok, mint mások, anyukám! Ez a legkevésbé sem rólam szól. Egyszerűen teszem a dolgom. Van egy olyan mondás, hogy jobb adni még a pofont is, mint kapni. Bár én nem szeretek pofozkodni, soha nem pofozkodtam. Nekem már a nagyapám is Mikulás volt a faluban, bizony! Sok bolondságot csinált ő is. Beöltözött mindenféle alkalomból, mindig kapható volt a mókára. Én sem vagyok más. Sokan néznek a falu bolondjának, hadd gondolják! Jó pár éve figyelem az embereket, ahogy mennek lehajtott fejjel, mélabúsan az utcán. Én megállok mindenkivel beszélgetni, és hallgatom a panaszokat. Beteg vagyok, kevés a nyugdíj, kevés a fizetés… Mondom, ide figyelj, a panasziroda tudod, hol van? Na, én se tudom ám, csak mondj egy viccet, amin nevetünk. Persze nem lehet mindenki olyan, mint én, mert az öt ujjunk se egyforma, öt ember is mind más típus. De a nevetés, a vicc meg a poén, az adja az embernek a lelkierőt ahhoz, hogy leküzdje a mindennapok búját.”
Fotó: Neményi Márton
Ernő a hétköznapokon szobafestőként dolgozik, és a szülei által épített parasztházban él ma is. A falu szülötte, ismer mindenkit. Tudja, ki hol lakott, kit szeret, mi fájt neki. A település, mint egy szövetdarab, úgy áll össze a sok emberből, akik mind ennek a közösségnek a részei. Néhányan jönnek-mennek a világban, elköltöznek, ennek ellenére visszavonhatatlanul ide tartoznak. Örömök és bánatok, születés és halál –közös élmény.
„Ernő a mi Mikulásunk, a nők tisztelője, hajnali mókamester, gyerekkori jóbarátom. Sok süteményt ettünk együtt, és sokszor megkergetett. Boldog gyerekkorunk volt. Ma is örömöt ad mindenkinek, mosolyt csal az emberek arcára. Mindenkihez van egy jó szava, és évek óta az ünnep nagykövete. Nem lehet nem észrevenni. Ernő, tudom, hogy te ezt nem olvasod, de valaki csak átadja majd. Köszönjük, hogy vagy nekünk!” – Bagoly Mária
A hétköznapokat ma talán már nem úgy színezik át az ünnepek, mint régen. Lehet, hogy nagyobb a külső csillogás, de odabenn már nem mindig érződik az a fajta átszellemültség, ahogyan pár évtizede tapadtak gyerekorrok a fagyos ablakokra, várva a csodát. „A mai gyerekeknek már elképzelhetetlen, ahogy mi éltünk. Őket tálcán hordozzák, óvják, féltik a lelküket meg a testüket. Mi gyalog jártunk iskolába minden nap! Hóban, sárban. Napközben nem a kütyüket nyomkodtuk délután, hanem uzsgyi a kertbe segíteni.
Nem tömtek minket gyógyszerekkel, de nem is nagyon voltunk betegek. Négyéves lehettem, mikor egy nagy szánkózás közben úgy megfáztam, hogy ágynak dőltem. A mamám egy gyógyszert négyfelé vágott – mert akkora volt, mint ma egy ötforintos – és azt kellett megennem. Na, az volt az utolsó gyógyszer, amit láttam!
Nem dicsekvésből mondom, de fekete retket, céklát, tormát, fokhagymát, lilahagymát, vöröshagymát meg almát eszem legsűrűbben. Naponta öt szem alma. Nincs mese. Télen minden vasárnap tíz kiló alma a piacról, évek óta. A savanyú káposztát egy kilencvenkét éves bácsitól veszem, aki kézzel gyalulja ma is. Abban bizony nincs tartósítószer.”
A gyerekek az utcán csak furcsán nézegetik a biciklis bácsit, aki mellett nem lehet „csak úgy” elmenni, mert mindig rájuk mosolyog, kérdez, mond valamit – bárkinek, aki arra jár. A szülők viszont csillogó szemmel köszönnek nagyot. Ők tudják, hogy a nagy szakállú Mikulás hétköznapi ruhájában pont ugyanolyan szerethető, mint azon az egyetlen napon. A piros zsákot, amiből előszedi az édességet, Ernő maga tölti tele az általa gondosan és nagy rutinnal válogatott, előre megvásárolt hatvan kiló szaloncukorral, apró csokimikulásokkal. „Hogy ki finanszírozza ezt? Hát a Szántai meg az Ernő! Vagyis én magam. Anyukám, ez nem pénz! A gyerekeket fel kell vidítani, meg fontos, hogy a szülő is mosolyogjon. Érezni kell az embereknek, hogy együtt vagyunk, foglalkozunk egymással, bohóckodunk, élünk. Jó beszerzési helyeim vannak. Szépen, már bőven két hónappal előtte megvásárolom a szaloncukrokat, plusz az ovisoknak egy-egy almát. Az úgy százhatvan darab, ha jól számolom. De hát kell is ez a mennyiség. Elkezdem a falu elején, már hajnalban. Megyek sorba: a boltokba, zöldségeshez, patika, posta, a buszmegállóba… A sofőrök is csak mosolyognak, amikor nyújtom a szaloncukrot. Mégiscsak kora hajnalban kezdenek, legalább egy napon legyen nekik is egy kis csoda. Az autókból végig dudálnak, ha látják, hogy sétálok a szép ruhámban. Nem felejtem el az időseket, minden szembe jövő néni is kap tőlem egy apróságot. Bözsi néni még dajkált engem, de már kilencvenkét éves. Hozzá is felsétálok a dombra, ahol lakik. Illedelmesen becsengetek, megvárom, míg a tornácon odasétál a kapuba, megölelem, és kezébe nyomom azt a kis csokit.”
Ha év vége felé közeledve egy kisgyerek bedobja a postaládába a Mikulásnak szóló levelet Mendén, lehet, hogy Ernő kezében köt ki. Hol máshol? Ez itt egy sajátos Északi-sark, ahol titkos kis házikójában gyűjti a kéréseket, készíti a csodákat, öltözteti a lelkét.
Hiába bővül a falu lakossága fiatal, többnyire Budapestről érkező családokkal, akik már jó sok áruházi Mikulást láttak. Ők is csillogó szemmel nézik a feldíszített bevásárlókocsit toló, piros ruhás bácsit. És nem felejtik el a többi napon sem. „Sűrűn meglepnek apróságokkal az emberek. Van, hogy megyek haza és a kapuban beakasztva vár egy csomag. Kocsonya, pezsgő, csoki… Hát, bevallom, néha megkönnyezem. Nem várok én semmit anyukám, nincs nekem semmire szükségem. Ami kell nekem, mind meg van. Még a gyerekkori ovisbögrém is! Mindenféle köcsögök, tálak, kerámiák, a sublót, amiben anyukám őrizte a család fontos dolgait. Nem dobtam ki semmit, velem él a múltam a jelenemben. Nincs telefonom, ’ámítógépem, na jó egy tévém van. De azon is csak meccset nézek, mert imádom a focit! Vége a meccsnek, és már futok is behordani azt a pár mázsa fát. Egy néninél festettem, és ő mondta mindig: egyél minden nap hagymát vagy fokhagymát, és soha ne ülj le! Aki nálam jobban betartja ezt, az nem mond igazat.”
Mi tagadás, Ernőt utolérni nagy kihívás. A szülők már több héttel Mikulás előtt keresni kezdik. Nézegetik, hol áll a biciklije, kérdezősködnek, ki látta, merre mehet. Nem, nem lehet neki emailt vagy üzenetet írni a meleg irodából. Még csak fel sem hívhatják, mert nincs min. Orvoshoz nem jár, ott sem tudnak róla. Kevesen tudják, hol lakik, csak az itt-ott felbukkanó bicikli jelzi, hogy éppen hol segít, kivel beszélget. Nem jegyzetel, mégis tudja, hogy éppen hány órakor hol kell megjelennie. És pontos. „Aki akar, megtalál – mondja kacsintva. Régen se volt másképp, az emberek valahogy mégis tudták, ki hol van, mit csinál. Mert figyeltek egymásra. A kerítések nem voltak bedeszkázva, Pista bácsi áthajolt, vagy a kiskapun átugrott a szomszédhoz. Igen, igen, a szomszéd házak között kiskapu is volt. Beszélgetés, kérés, segítség, bármi, ott voltunk egymásnak. A gyerekek együtt nőttek fel. Rúgtuk a labdát az utcán, nyakig porosak voltunk, a domboldalban szőlőt ettünk a tőkéről. Szabadok voltunk. Ma is vannak kis csibész gyerekek. A huncutság sugárzik a szemükből, de virgács helyett tőlem csokit kapnak ők is.”
A ma embere a lemoshatatlan mosoly mögött mindig keres valamit. Mi lehet a titka? Egyáltalán vannak még ilyen emberek? Miért csinálja? „Maradjunk annyiban, hogy én is pont ilyen huncut gyerek és fiatal voltam, mint ezek a srácok. Igaz, mindig mókáztam, de azért rosszaságban sem álltam hátul a tornasorban. – nevet Ernő. Nyarakat töltöttem a Balatonon, persze munkával. És ott… hát nem toltam el a lehetőségeket. Sok lány került hozzám közel. Aztán távol. Szórakoztam, éltem, nem szégyellem. Csak aztán úgy elszaladtak azok az évek, hogy mire felnéztem a nagy mulatozásból, körülöttem mindenki családos ember lett, én meg egyedül maradtam. Mondták is, hogy abból a pénzből, amit elköltöttem, már lenne két házam is. Na jó, de azt el lehet veszíteni, az élményt meg nem! Tudod, nekem mennyi gyerekem van? Amennyit csak szeretnék! Nyilván nem lehet pótolni a saját élményt, de ami bennem van érzés, gondolat, azt így ezerfelé tudom elosztani, nem sajnálom senkitől.”
Mi tagadás, ha a falusi internetes közösségi oldalra felkerül egy kép róla, még ma is sok nő szívét dobogtatja meg, ez tisztán látszik a hozzászólásokból. Bántó megjegyzéseket nem kap senkitől. A kocsmába sem rángatják, mert nem iszik, csak módjával. Bolondos bácsi? Örök gyerek? Szeretetteljes és bölcs? Ez mind. Ernő.
Fotó: Neményi Márton
Szerző: Keszán-Dopita Tünde
Kapcsolódó cikkek
