Kamasz

Az intézetis lányok nem sírnak

Soha, senki nem tudta, nem látta, nem hallotta, hogy a gyerekintézetekben lakó lányok, fiúk, milyen dolgokon mehetnek keresztül, mire kibújnak az állami inkubátorból. Soha. Senki.
2024. Március 16.
hinta
Illusztráció: Getty

A közelünkben sosem volt állami gondozott, így a mindennapokban nem találkoztam „intézetis” gyerekekkel (ahogy akkor mondták). Az egyik legmélyebb élményem mégis velük, vele kapcsolatos. A híres nyolcvanas évek nyarai… Mint a bimbóból éppen kipattanó friss virágok illatoztuk be a hegyek között megbújó gyerektábort. Öt sort, öt póló, öt zokni, öt bugyi. Alapcsomag, öt nap vakációs lét felszerelése. Csupa lány, akik zsizsegtek az első zászlófelvonás és egy intelmekkel teli táborvezetői nyitóbeszéd után. A pontot már senki sem hallotta, mert a szélrózsa minden irányába futottunk, ki-ki abba a barakkba, amit kijelöltek számára.

„Parádsasváron van számos utca, és minden utcán több sarok. És minden saarkon vaannak házak, és minden házon aaablakok…. A nyolcas faházban van a legtöbb szép leánykaaa….” – üvöltöttük teli torokból Bob herceg dalát a nyitóbulin, és utána kacsatáncot is jártunk, ami a legmenőbb és legviccesebb volt akkoriban a diszkókban és a házibulikon.

A tábornapok egyszerre teltek meg színekkel és játékokkal, miközben a serdülés jelei egyre jobban előbújtak a suta mozgású kamaszlányok viselkedésében. Legtöbben a meleg családi fészekből érkeztek, de hamar kiderült, hogy egy kisebb csapat gyermekotthonból érkezett. Valahogy távolságot tartottunk tőlük. Senki nem tanított meg minket, hogyan viselkedjünk velük, senki nem mondta, hogy pont ugyanolyan gyerekek, mint mi. Aztán egyik nap, amikor csúcsán volt a hangulat, a parkban bandáztunk, és az ott lévő kétüléses, nagy méretű hintában töltöttük az időt.

A nagy vasszerkezetbe egyszerre négyen is befértünk, és kezdetben jó mókának tűnt, ahogy repültünk kicsit, kapaszkodva a hevenyészett kútláncokba. Szerintem énekeltünk, de lehet, ezt csak megszépítette az idő, meg a nyikorgó agytekervények. Szóval, volt ott egy lány, amolyan fiús csajnak tűnt. Morcos volt, kívülálló, szúrós szemű. De hát én is az voltam, kőkemény, sportoló, igazi gatyás lány, aki növekvő méreteit többnyire két válla közé húzott fejjel és hajlott háttal próbálta palástolni. Valahogy egyre kevesebben voltunk. Érezhető lett egy kis feszültség, amiről fogalmam sem volt, hogy miért ereszkedett közénk.

Kriszti a nyolcas faházból odasúgta, hogy „ezek” intézetisek, inkább menjünk. Nem értettem. Rájuk néztem, és csak azt láttam, hogy kicsit félénkebbek. Igen, talán a szemük volt folyton rémülettel teli. Pedig minden ugyanaz volt rajtuk, velük, körülöttük, mint velünk, mégis, körül lengte őket a félelem. Főleg a fiús lány volt az, akitől távolabb igyekezett állni mindenki. „Na nehogy már megijedjünk, micsoda hülyeség!” Közelítve a hintához, azt láttam, hogy egyre dühödtebben hajtja, és már csak egyedül van a veszélyesnek látszó „játékon”. Udvariasan megkérdeztem, hogy felugorhatok-e. Megrántotta a vállát, bár látszott, hogy meglepődött. Van itt valaki, aki ide mer jönni? Észrevettem, hogy minden egyes sejtjével engem pásztáz, mint egy mai MR gép. Összehúzódott a gyomrom. Nem is tudtam mit kezdeni az élménnyel, mert addig sosem féltem semmitől. Rettenthetetlennek hittem magam, aki a sportversenyeken edzett testével és lelkével bármilyen akadályon átugrik, mint egy gepárd.

A lány először bemelegített. Lassú mozgásba hozta a „nagy vasat”, én az ellenkező oldalon biztosítottam a súlyeloszlást. A félelem a kezembe kúszott, és eggyé váltam a barnára mázolt lánccal, bár kívülről igyekeztem mosolyogni, hogy „na, nyomjuk”. És akkor belelendült. A darabos, szívós, fiatal gyerektestű, felnőtt lelkű lány őrületes tempót diktált. A hajunk ugyan nem lebegett, mert olyan rövid volt, amennyire egy sportos lány haja csak lehet, de szó szerint süvített a szél a fülem mellett. Életem első félelemélménye maradandó volt. A lány eltorzult arccal igyekezett bizonyítani, hogy én, akinek van otthona, családja, tesója, én „kinti” vagyok, akit valahogyan most el kell törölni a föld színéről. Nem, nem csak félni hagyni. Az kevés. A hintának át kell fordulnia, nekem ki kell esnem, mert…mert… Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de láthatóan bennem összpontosult minden, amit a külső világban utált. Nem volt ő rossz. Hagytam, hogy a testem fölé tornyosuló gondolatai áthatoljanak rajtam, és figyeltem. Éreztem, hogy hagynom kell kiteljesedni ezt az érzést, hátha neki ettől jobb lesz. Már nem féltem. Néztem, ahogy a szeméből kibuggyan egy csepp könny (biztos a széltől). Talán átment valami a gondolataimból, mert egyre lassult az a hinta. Feszes arckifejezése hirtelen megszelídült. Mindketten más emberként szálltunk ki abból a hintából. Igen, akár tragédia is lehetett volna.

Egyik keze még mindig ökölben volt, és látszottak rajta a lánc mély nyomai. „Köszi” – szűrte át fogain az egyetlen szót, ami eszébe jutott. Sosem felejtettem el. Két dimenzió vagy ugyanaz másképp? Szakadék vagy hinta? Gyerek? Felnő(tt). Azóta mindketten.