Sajnos egyáltalán nem ritka, hogy a nagycsaládi találkozásokon régi ellentétek előjönnek, vagy olyan sérelmek elevenednek fel, amelyekre évek óta nem gondoltunk. De miért tudnak ilyen stresszesek lenni ezek az összejövetelek, amelyeken elvileg a családi kapcsolatok erősítése lenne a cél?
Nem egyszer előfordul, hogy az ember egy közelgő ünnep kapcsán már előre befeszül a vele járó családi összejöveteltől. A baráti, általában hasonlóan gondolkodó emberekből álló társaságokkal ellentétben a családi találkozókon rengeteg különböző személyiség jön össze, akiket nem annyira a korosztály, a világlátás vagy a közös élmények kötnek össze, hanem „csak” a rokoni szálak. Ezek pedig nem feltétlenül járnak túl sok közös emlékkel sem: van, hogy a kapcsolat csak évi két-három, vagy annál is ritkább alkalomra szorítkozik – áll a HáziPatika cikkében.
„Amikor olyan emberektől, akik általában nem töltenek együtt időt, elvárják, hogy törődjenek egymással, akkor nem mindig történik meg a varázslat” – magyarázza Bethann Bierer pszichológus.
Előjönnek a régi feszültségek
Olga Khazan, a The Atlantic újságírója több elméletet is összegyűjtött azzal kapcsolatban, hogy mi miatt fajulnak el a családi összezörrenések. Az egyik megfejtést Sigmund Freudnak tulajdonította, pontosabban a “kis különbségek nárcizmusa” elméletnek.
Freud elmélete szerint a hasonló csoportok, legyenek azok szomszédos országok vagy települések lakói, hajlamosak versengeni a másikkal. Például ha két család házasság révén kerül rokonságba, akkor az egyik talál valamit, amiben „jobb” a másiknál. Freud ezt az agresszióra való veleszületett emberi hajlamnak és a különböző identitás iránti vágynak tulajdonította. Ha valaki azt látja, hogy a szomszédai túlságosan is tükrözik saját magát, akkor az veszélyezteti az egyedi önérzetét és felsőbbrendűségét.
Bár Freud elméletét elsősorban polgárháborúk kapcsán szokták felvetni, egy családban is megjelennek ezek a dinamikák. Például egy egymásra nagyon hasonlító anya-lánya párosnál különösen fontos lehet, hogy valamiben megkülönböztethessék magukat a másiktól. „Ha sok mindenben hasonlítunk valakivel, miközben arra vágyunk, hogy minél egyedibbek legyünk, akkor hajlamosak vagyunk azt kiemelni, amiben különbözünk. Ha ott ülünk ugyanannál az asztalnál, ugyanazt esszük, ugyanabban a szörnyű pulóverben, miközben próbáljuk megmagyarázni a szüleinknek, hogy miért úgy éljük az életünket, ahogy, akkor természetes, hogy arra tereljük a figyelmet, ami megkülönböztet” – magyarázza Chris Logan pszichológus.
Fotó: Getty
Ugyancsak előjöhet a testvéri rivalizálás az ilyen eseményeknél, még felnőtt korban is, főleg az azonos nemű, korban egymáshoz közel álló gyerekeknél. Az sem akadálya a régi sérelmek felelevenítésének, és az ebből fakadó veszekedésnek, ha már rég nem laknak a szülői házban. Gyerekkorban pedig sokszor annyi volt a konfliktus „megoldása”, hogy az egyik fél egyszerűen otthagyta a másikat anélkül, hogy ténylegesen beszélgettek volna.
„Például már menet közben felkészítheti az ember a párját, hogy nézze meg, a testvére alig várja, hogy X dolog miatt piszkálni tudja. Aztán ha két órával később a testvér valóban mond valamit, aminek érintőlegesen köze van ahhoz a bizonyos X-hez, akkor azt valószínűleg túlreagálja az illető. És újra annál a konfliktusnál vannak, amit tizenöt éve nem tudnak lezárni” – hozza fel példaként Chris Logan.
Nem egyszer a korábbi ellentétek passzív-agresszív módon nyilvánulnak meg, például egy megjegyzésben a házigazda főztjére, a ruhájára, vagy a súlyára. Khazan a The New York Times-nak nyilatkozó Dr. E. Tory Higgins pszichológust idézve azt írja, hogy van, aki a passzív-agresszív viselkedésével pont azt akarja elkerülni, hogy hibázzon, és eddig bevált számára ez a stratégia. A konfrontáció kerülése viszont átcsaphat kiabálásba akkor, ha az illető belefárad abba, hogy mindenkinek a kedvébe járjon.
Egy másik lehetséges magyarázat az, amit Joe Palca szociális allergénnek nevez: olyan apró szokások, amelyek elsőre nem váltanak ki reakciót, de a sokszori ismétlés után konfliktushoz vezetnek. Ez lehet egy rossz vicc, amit valaki újra és újra elmond, vagy ha rendszeresen ropogtatja az ujjait, esetleg folyton a telefonját nézi beszélgetés közben.
Jobban ki vagyunk téve ennek a hatásnak, amikor a rokonaink nálunk éjszakáznak. A mi otthonunkban ezek a kis apróságok sokkal idegesítőbbnek tűnnek, mint amikor a barátaink csinálják ugyanezeket – magyarázza Chris Logan.
Hogy mik még a tipikus feszültségpontok, és mit tehetünk azért, hogy ne robbanjon a bomba, megtudhatod, ha IDE kattintasz, a cikk folytatására.
Kapcsolódó cikkek
