Mary Katherine Backstrom kétéves lánya, Holland képével együtt osztotta meg a még 2017-ben, Dejah Roman által írt, “A kétéves naplója” című szöveget, hogy ezzel is felhívja a figyelmet arra, hogy a kétévesek egyáltalán nem rémesek. A poszt a következő:
Az azóta vírusos poszt szövege a következő:
“Ma felébredtem és egyedül akartam felöltözni, de azt mondták, nincs rá idő, hadd csinálják helyettem. Ez elszomorított.
Egyedül akartam enni reggel, de azt mondták, túl rendetlenül teszem, hadd etessenek inkább meg. Ettől frusztráltam lettem.
Egyedül akartam az autóhoz sétálni és beülni, de azt mondták, nincs erre idő, hadd segítsenek. Ezért sírtam.
Egyedül akartam kiszállni a kocsiból, de azt mondták, nincs erre idő, hadd segítsenek. Ezért elszaladtam.
Később kockákkal akartam játszani, de azt mondták, ne most, ne így, ne ezzel. Ezért nem akartam már kockázni. Helyette egy babával akartam játszani, ami másé volt, ezért elvettem tőle. Erre azt mondták, ezt nem szabad.
Nem tudom, pontosan mi rosszat tettem, de ettől szomorú lettem, és sírtam. Szerettem volna egy ölelést, de azt mondták, nincs semmi bajom, inkább menjek játszani.
Azt mondták, menjek, és szedjem össze a játékaimat, de nem tudom, hogy kell, ezért álltam és vártam, hogy megmutassák. Megkérdezték, mire várok, és azt mondták, szedjem össze a játékaimat. Nem engedték, hogy egyedül öltözködjek, egyek vagy sétáljak az autóig, de most arra utasítanak, hogy szedjem össze a játékokat.
Nem tudtam, mit tegyek. Valaki megmutatja nekem, hogyan kell ezt csinálni? Hol kezdjem? Hová kerüljenek ezek a dolgok? Csak beszélnek, de nem értem, mit kérdeznek tőlem. Féltem és inkább nem mozdultam. Helyette lefeküdtem a padlóra és sírtam.
Amikor enni kellett, én akartam kiszedni az ételt, de azt mondták, túl kicsi vagyok, hadd csinálják helyettem. Megpróbáltam enni az ételből, ami előttem volt, de valaki azt mondta, egyem inkább ezt, próbáljam ki azt, és falatokat tolt a számba. Így már nem akartam enni. Inkább sírtam és dolgokat dobáltam a falhoz.
Nem tudok lemenni a földre azt asztaltól, mert túl kicsi vagyok, de senki ne segít. Azt mondják, maradnom kell, ennem kell. Ettől tovább sírtam, szomorú voltam és éhes.
Fáradt voltam, és szükségem volt valakire, aki megölel, mert nem éreztem magam biztonságban. Féltem. Ettől még többet sírtam.
Két éves vagyok. Senki nem engedi, hogy öltözködjek, senki nem engedi, hogy ott legyek, ahova menni akarok, senki nem engedi, hogy a saját igényeim szerint játsszak. De elvárják, hogy tudjak figyelni, várni egy percet, hogy tudjam, mit kell mondani, hogy kell viselkedni vagy kezelni az érzéseimet. De nem tudom, ezeket hogy kell csinálni.
Két éves vagyok. Nem vagyok szörnyű… csalódott vagyok. Ideges vagyok, stresszes vagyok, túlterhelt és zavart. És szükségem van egy ölelésre.”
Ez az üzenet arra emlékeztet bennünket, hogy a két éves gyerekek nem szörnyűek, csak megpróbálják megérteni a világot – azt a világot, amely nem igazán érti őket.
(VIA)
Kapcsolódó írásaink:
- Nem láttunk még aranyosabbat a totyogós legjobb barátoknál
- Csodálatos lecke két kisfiútól
- “Büszke vagyok a császáros hegemre!”
Kapcsolódó cikkek
