Szellemi gumicsont
“A belső csend, a külső zaj és a gyermek” – hangzott el Vekerdy Tamás egy előadásában.A bennünket ért hatásokat belső világunkban értelmezzük, csendesítjük le, tesszük a helyére. A gyerekeknek különösen sok a “feldolgoznivalójuk” – ez a folyamat, az ún. elaboráció, a feszültség feloldása, a külső hatások feldolgozása belső képek kivetítésében történik: a világról való tudást a saját belső képeibe öltöztetve teszi magáévá. Ennek eszköze lehet a játék, a merengés, az álom, később a regényolvasás is, vagyis minden olyan tevékenység, amely fantáziaképeket indít be.
A kisgyermeknek óriási a képigénye, de nem tud különbséget tenni külső és belső kép között. Ha a tévét látja, megörül neki, szinte “ráveti magát”, hiszen képet lát. Azonban egyre kielégületlenebb lesz, hiszen nem az történik, amit vár, nem indul be a belső képkivetítés folyamata, nem történik meg a feszültség oldása, hanem helyette újabb, idegen információk árasztják el, “mossák át” az agyát. A külső kép, például a tévé olyan a gyerekeknek, mint a kutyának a gumicsont: rágja, szívja, de hiába: semmit nem tud lerágni róla, és éltető nedv sem szivárog belőle.
Hallgatni arany!
Minden szülő számára ismerős a jelenet: ha a tévé elé ültetik a gyermeket, nézi egy darabig, de egy idő után ideges lesz, feszengeni kezd, fészkelődik, ugyanakkor elszakadni sem tud a képernyőtől. A nyugtalanságának egyik oka, hogy a feldolgozáshoz a testi mozgásra is szüksége lenne. Még nagyobb baj, hogy a külső kép leblokkolja a belső képalkotást.
Mindez bármilyen témájú filmre igaz: a legszelídebb természetfilm is ingerültséget ébreszt a gyermekben, miközben nézi, felkelti az agresszióját, mert a belső feszültsége nem oldódik, inkább tovább fokozódik.
A tapasztalatok szerint a virtuális világ még inkább növeli a gyermek agresszióját. Ezt egy amerikai vizsgálat szerint a rajzfilm fokozza a leginkább. Nem is az abban látott, nem utánozható, tehát még nehezebben feldolgozható erőszak miatt (bár ez is hozzájárul, nyilván), hanem a már elvonatkoztatott, leegyszerűsített képek következtében, ami nem a saját képi világa. Ez nemcsak a televízióra, hanem a videóra és a számítógépre is vonatkozik, sőt, ha sokkal enyhébb mértékben, de még a diavetítésre is. A lényeg ugyanis, hogy a felsorolt esetekben készen kapja a képet, és ez a külső kép megakadályozza a belső képalkotást.
Mit javasol hát a szakember? Olvassunk mesét a gyermeknek! A feszültséget, szorongást oldani csak a hallgatott mese tudja igazán. A gyermek ilyenkor “kettős tekintettel” néz a felnőttre: rászögezi a tekintetét a mesemondóra, de közben a hallottakat látja maga előtt. Elindult a saját mozija, a belső képeinek sorozata, amelyekkel annyira azonosul, hogy azonnal rászól a felnőttre, ha az ismert meséből akár csak egy megszokott jelző hiányzik.
A belső képalkotás, az érzelmi azonosulás teszi érdekessé a hallott mesét. Az olvasóvá nevelés a mesehallgatással indul: az a gyermek fog jól olvasni, és abból lesz olvasó ember, aki spontán belső képek létrehozására képes, abban gyakorlatot szerez. Egy felmérés szerint az a gyerek, aki minden nap hall mesét, az iskolába lépés idején másfél évvel előzheti meg anyanyelvi szinten azt a kortársát, aki nem rendszeres mesehallgató. Ehhez képest ijesztő tapasztalat, hogy sok gyermek óvodás korára már ott tart, hogy leszokott a mesehallgatásról, és nem tud játszani sem.
A fadarabtól a számítógépig
A gyerekek legfontosabb tevékenysége, testi-lelki fejlesztője a játék. Nem mindegy hát, mivel, mit játszanak! “A legjobb játék az, amiből minden lehet” – ez az idézet több mint kétszáz éves, Goethétől származik. Olykor például egy fadarab jobban beindítja a képzeletet, a fantáziát, ha időt és alkalmat adunk neki arra, hogy abból kiscsikó, kard, autó vagy éppen táltos paripa legyen a kezében.
Sok szülő nagy örömmel látja, hogy gyermeke egyre ügyesebben használja a számítógépet, játszik az interaktív játékokkal: úgy véli, ezek fejlesztik a reakciókészségét, ügyességét, stb. Azonban ez nem így van: ezek az előre programozott, többnyire egyszerű logikájú játékok csak látszólag aktivizálják a gyermeket, hiszen a tévézéshez hasonlóan itt is készen kap képeket, információkat, a belső képalkotása, fantáziája nem indul be.
Tilos? Szabad? Hogyan?
Ha valamit nézünk, például a betűket, akkor ráfókuszálunk, kicsit bandzsítva fixírozzuk: a szemizmokban kis feszültség keletkezik. A tévénézéskor épp ellenkezőleg: a szemizmok a nagyképernyő láttán ellazulnak. Kimutatták, hogy az agyhullámok is megváltoznak, hasonlóan az alváshoz vagy a meditációs állapothoz. Nagy különbség viszont, hogy ez utóbbi esetekben megtörténik a feldolgozás, mert el van zárva a külvilágtól, tévénézéskor viszont az agyidegek el vannak árasztva információkkal, ez lazítja, mossa a személyiséget – fogalmazott a gyermek-szakpszichológus. Márpedig belső világunkra nagy szükség van, hiszen regeneráló erőink onnan jönnek.
Hegedűs Géza szerint a gyerekeknek tízéves korukig nem szabadna tévét nézniük, úgy lehetne belőlük olvasó ember, aki felnőtt korában az olvasás útján tud tanulni, pihenni, belső világát építeni, oda elvonulni. Vekerdy nem ennyire szigorú, de ő is azt vallja, hogy hároméves korukig ne nézzenek tévét a gyermekek, és később sem szabadna napi húsz percnyinél több időt tévénézéssel tölteniük. Ez idő alatt is csak gondosan megválogatott, kiválasztott műsorokat nézzenek, és ami a legfontosabb: mindig legyen jelen egy olyan felnőtt, lehetőleg egyik szülőjük, akitől kérdezhet, és aki magyarázhatja számukra a látottakat.
Kapcsolódó cikkeink:
– A tévénézés alvászavarokat okozhat a gyerekeknél
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
