3 éve egyfolytában túlórázom, minden egyes nap 24 órában, “munkában” vagyok. Igaz én választottam, és nem cserélném semmire, de most éreztem, ahogy a fejem kuktafazékká alakul és füleimen keresztül pillanatokon belül süvíteni kezd a forró gőz? Apa is látta, hogy ennek nem lesz jó vége, és megpróbálta a maga módján gyorsan orvosolni a kialakult helyzetet. Bogyó és Babócát kapcsolt a két fáradt, beteg és nyűgös kisgömböcnek. Én pedig a fürdőbe rohantam zokogni.
S mint egy isteni jel, hogy itt az ideje kikapcsolni, hátrébb lépni egy picit, az esti sorozatnézés közben megjelent a telefonomon egy eseményértesítő. Egy program, egy hétvége anyukáktól anyukáknak, egy pihentető éjszaka egy vidéki wellness hotelben. Anyacsevej, finom falatok, termálvíz. Korábban mindig csak elábrándoztam azon, hogy milyen jó lenne egy kicsit egyedül elszabadulni, de most szinte azonnal írtam is a szintén édesanya legjobb barátnőmnek, hogy szabad-e a megadott dátumon és van-e kedve velem tartani. Gyorsan érkezett a válasz, hogy hajrá, én pedig azzal a lendülettel regisztráltam is magunkat az eseményre.
Otthon először megrökönyödve fogadták az ötletet, de aztán mindenki belátta, hogy szükségem van egy amolyan miniszabira, és nagyon segítőkészek voltak a gyerekfelügyelet bevállalása kapcsán. Később több résztvevőtől is hallottam, hogy azért nem mindenkinél volt zökkenőmentes az elengedés. Többen rosszalló megjegyzéseket, szemöldökhúzogatást is bezsebeltek, amiért “szabira mennek anyaságból”.
Végre elérkezett az indulás napja. Barátnőmmel izgatottan pattantunk az autóba és indultunk útnak a Tisza menti kisvárosba. Az úton kicsacsogtuk a gyerekek nyavalyáit, a férjeket, elmélkedtünk a jövőről, megvitattuk a lakhatási nehézségeket hiszen egyikünk épp lakást vesz és költözik, míg másikunk pont eladni próbálja otthonát. De leginkább azt fejtegettük, mit tartogat majd számunkra az elkövetkezendő kicsivel több mint 24 óra.
Amikor végre megérkeztünk a hotelbe, izgulni kezdtem. Vajon mikor találkozunk a többi anyukával? Nem lesz-e olyan ez az egész, mint azok a kínos játszótéri beszélgetések? Átvettük a szobánkat, megérkeztünk, kényelembe helyeztük magunkat és kíváncsian bontogatni kezdtük a program szervezői által gondosan összeválogatott ajándékcsomagot. És én közben másra sem tudtam gondolni csak a gyerekekre.
Ez de cuki, milyen jó lesz Siminek!
Juj, azzal Ádi mekkorákat fog játszani!
Vajon jól vannak?
Vajon rendesen ettek?
Vajon bírnak velük a nagyszülők?
Vajon a férjem nem borult még ki?
Gyorsan fel is hívtam őket, és mint kiderült mindenki szuper jól elvan. Erős túlzással nem is hiányzom nekik, szinte észre sem vették, hogy elutaztam. Mindkettő angyal, nyelik a nagyi főztjét, mint kacsa a nokedlit, mindenki épp és egészséges és persze boldog. Jól van. Megnyugodtam.
Barátnőmmel felfrissítettük magunkat az utazás után, és a hotel éttermébe vettük az irányt, ahol már gyülekeztek az anyawellness program résztvevői. Talán 12-en lehettünk, nem emlékszem pontosan, de egy szép hosszú asztalnál ültünk, s mindenki mosolyogva, érdeklődően nézelődött körbe. Az ismerkedős program alatt hamar kiderült, kikkel kerülünk szinte azonnal egy hullámhosszra, és kik azok, akik inkább megmaradnak a saját kis társaságukkal, ugyanis voltak, akik csapatban érkeztek. Én alapjáraton eléggé elzárkózóm az “anya közösségektől” korábbi negatív tapasztalatok miatt (anyák közti ítélkezés, versengés, mom shaming stb.) de itt most abszolút pozitívan csalódtam a társaságban. Lehet szerencsém volt, lehet, hogy mindenki kicsit lazább volt a “szabi” alatt, ki tudja?
Igazán feloldódtunk, élveztük a termál medencéket, a finom falatokat. Este elköltöttünk együtt egy jó hangulatú vacsorát, majd miután az ajándék koktél után megállapítottuk barátnőmmel, hogy az alkoholtól bizony kissé elszoktunk az elmúlt években, a szobánk felé vettük az irányt. Még egyszer felhívtuk a családot, ellenőriztük, hogy rendben lezajlott-e a fürdetés/altatás ceremóniája, majd nagyot sóhajtva huppantunk le az ágyainkra.
Az anyawellness számunkra egyik legfontosabb pontja az volt, hogy legalább egy éjszaka erejéig most majd igazán kialudhatjuk magunkat. Meg is beszéltük, hogy hamar fekszünk és másnap reggel kilencig biztosan ki sem dugjuk az orrunkat a takaró alól. Ám ekkor felvillant a mobilom képernyőjén egy üzenet, miszerint újdonsült barátnőink szívesen látnának még minket csevegni a szomszéd szobában. Nem volt egyszerű döntés; feláldozzuk a szépítő alvásunkat a szocializálódás kedvéért? Végül úgy döntöttünk egy óra csacsogást még megengedhetünk magunknak.
Egy órácska, mi? Hajnali kettő fele járhattunk már, amikor végül úgy éreztük, hogy tényleg aludni is kellene egy kicsit. Az apró szobában összegyűlt társasággal szinte repült az idő. Minden sztori egy újabbat szült, egyszerűen nem tudtuk abbahagyni. Kibeszéltük a szüléseinket, gyermeknevelési nehézségeinket, félelmeinket, kudarcainkat, reményeinket, tényleg mindenről sikerült beszélgetnünk, ami a gyerekekkel kapcsolatos. Az anyák akkor is anyák, ha szabin vannak, nem tudtuk megtagadni magunkat.
Reggel persze már 6 órakor ébren voltam, hiszen minden nap akkor kelek, és a biológiai órámat nem érdekelte, hogy aznap épp kimenőm van. Akárhogy próbáltam visszaaludni, már nem tudtam leállítani az agyamban motoszkáló gondolatok özönét. Fél lábbal a tegnap éjszakában, fél lábbal pedig már az otthoni teendők megtervezésében álltam. Ilyen furcsa kettősségben telt el számomra a nap hátralevő része is, míg végül ebéd után összecsomagoltunk, elköszöntünk a többiektől és búcsút intettünk a másfél napos anyaszabinak. Alig két órával később pedig vissza is csöppentünk a valóságba; fáradtabban, mint valaha, de hazaértünk, épp, egészséges és boldog csemetéinkhez.
És ha lenne újra ilyen? Azonnal igent mondanék, és a férjem is bármikor rábólintana ismét. Mert még ha nagyon fáradtan is, de új élményekkel feltöltődve, csacsogósan és mosolygósan tértem vissza az anyaszabiból.
Kapcsolódó cikkeink anyaság témában:
- Az anyaság mérföldkövei
- Anyák és a bűntudat – Minden egyszerre nem megy
- Ami az anyaságban a legnehezebb
Kapcsolódó cikkek
