Első látogatás a bölcsiben
Miután megtudtuk a hírt, hogy Danit felvették a megpályázott állami bölcsibe, rögtön időpontot is kaptunk az első egyeztetésre. Hárman mentünk nagy izgatottan, Danival előtte megbeszéltük, hogy megyünk a gyerekekhez, ahol sok játék van, és ahová ezentúl gyakran fogunk járni. Bár azt hiszem, inkább csak mi, a szülei izgultunk, számára ez nem volt túl nagy újdonság – jártunk mi sok helyre eddig is, ahol sok gyerek volt és sokszor mentünk. A vezetőnő irodájának ajtaja nyitva, azóta már tudom, szinte mindig nyitva, nemcsak fizikai értelemben. (Később, a beszoktatás nehéz pillanataiban ez nagyon nagy segítség volt nekünk. Az iroda a bejárat mellett van, vagyis Marika, a vezetőnő mindent lát, mindenről tud, ismeri a gyerekeket, testvéreket, szülőket, problémákat. Bármi nehézségünk volt az elején és azóta is, kérdezni tudtunk, válaszokat és tanácsot kaptunk, megértést és figyelmet. Az egész bölcsinek van ettől valami nagycsaládjellege.)
A szobában kisautó, játékok. Dani először az én ölemben fúrta be magát, majd apáéban. Figyelt, felmért, szemrevételezett, de a naaagy piros autó csábereje igencsak erősnek bizonyult. Végül a földön hasalva elmerült a játékban, miközben persze minden radarjával figyelt minket. Sose szerettem úgy beszélni a gyereket érintő kérdésekről, mintha ő ott se lenne, úgyse értené, amiről szó van, ezért most is igyekeztünk őt bevonni a társalgásba. Ennek az lett a vége, hogy ő a Kisvakond autójáról mesélt, mi pedig hallgattuk.
Közben azért sikerült megtudnunk néhány praktikus infót is. A beszoktatás általában két hétig tart. Felépített menete van, de ezen menet közben lehet változtatni, ha a gondozónők és a szülő úgy látja, hogy a gyereknek valamelyik fázisnál kicsit több idő kell. De nagy általánosságban elég szokott lenni. Őszintén szólva, első pillanatban nehéz volt elhinni, hogy két hét múlva Dani bejön reggel, egész nap eszik, iszik, játszik, szót fogad ééééés hajlandó lesz ebéd után elaludni… Ezt az apukáján és rajtam kívül az elmúlt két és fél évben szinte senkinek sem sikerült összehozni. Na jó, egyszer anyukámnak. És egy este a tesómnak, úgy és 11 órára… Meglátjuk.
Már az is kiderült, hogy Dani a CsigaBiga csoportba fog járni, ezért felkerekedünk, hogy benézzünk hozzájuk. Elsőre nagyon pilledtnek tűnik a csapat, a gyerekek fáradtak, ebédhez, majd alváshoz készülődnek. Az egyik gondozónő egy kisebb fiúcskát etet, mert még nem tud egyedül enni, a többiek a másik gondozó körül gyülekeznek. Egy nagyobb fiú odajön, hívja Danit autózni, aki készségesen el is tűnik vele egy szempillantás alatt kamionozni. Ó, ha ez ilyen könnyedén menne…. Nézem a kicsiket, a csöppnyi székeket, asztalokat, fajátékokat. Szerencsénk van, ez egy új bölcsőde, ez mindenen lehet érezni. Közben a szívem összeszorul, nemsokára Dani a napjainak egy részét itt fogja tölteni. Nem fogom látni, hallani minden pillanatban. Nem én főzök neki ebédet, nem tudom, mit fog enni-inni. Ha valami bántja, nem leszek itt, hogy megöleljem.
Tűnődéseimből Dani riaszt fel: “Anyaaa, kakilni kell!” “Ráülsz a vécére?” – kérdezem, olyan kézenfekvőnek tűnik az adott pillanatban. “Igen!” – mondja lelkesen. A mini babavécék csak egy mozdulatra, rácsüccsen, és… nem jön. Az idegen hely? A sok ember? Mégsem kellett annyira? Nem tudom, mint ahogy akkor még azt sem, hogy ezzel a mozzanattal nagyjából két lépcsőt léptünk vissza a szobatisztaságra való szokás lassú, rögös útján. Azóta másfél hónap telt el, nem hajlandó se bilire, se vécére ülni. Visszatértünk a pelenkához, kakilásnál bokor alá, szekrény mögé elbújáshoz.
A rövid incidens és az álmos gyerekek indulásra ösztönöznek.Még megbeszéljük, hogy a beszoktatás hétfői napon indul, előtte való héten pedig a gondozónők eljönnek hozzánk családlátogatni… Innen folytatjuk
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
