Gyerekbarát bölcsődék
A mai bölcsik már nagyon barátságosak, nyitottak az egyéni igények figyelembe vételére, a gondozók rendszeresen tartják a kapcsolatot a szülőkkel. A bölcsődei csoportok kis létszámúak: egy szobában tíz apróság kap helyet. Napirendjük egyszerű és jól követhető, ez biztonságot ad a kicsiknek. Nincsenek foglalkozások, az étkezéseken és a délutáni alváson kívül szabad játék folyik a szobában vagy a kertben. A gondozónők sokat mesélnek, énekelnek, ölükbe veszik a gyerekeket. Ha fölmerül a kérdés, hogy a két és fél éves gyereket óvodai minicsoportba vagy bölcsibe írassák-e szülei, általában mindenki jobban jár, ha a bölcsit választják, hiszen a kisgyerek alapvető szükséglete a személyes törődés, a nyugalom és a kevés követelmény.
A háromhetes beszoktatás többnyire elég időt ad a családoknak arra, hogy megbarátkozzanak az új helyzettel. Közben a szülő is bölcsődébe jár, a gondozónő figyeli, hogyan foglalkozik a kicsivel, kérdezgeti az otthoni szokásokról, különleges igényekről. Néhány nap múlva az anya kimegy az előtérbe egy órára, majd mind többet van távol. Természetesen szólnak az apróságnak, hogy elmegy, és biztosítják arról, hogy nemsokára visszajön. A gyerek viselkedésétől függően növelik a távollét idejét. Egyszer eljön a nap, amikor reggelitől ebédig távol van az édesanya, majd az ebédre, és végül – ha a család ezt is igényli – a délutáni alvásra is a bölcsiben kerül sor.
A gondozók természetesen tudják, hogy a gyerek ebben a korban még az anyja mellett van a legjobb helyen. Ezért, és nem lustaságból kérik, hogy ha lehetséges, ne hajnalban hozzák és késő délután vigyék haza az apróságot. A bölcsis évek végére többnyire összekovácsolódik a társaság, az óvoda is könnyebben kezdődik, ha bölcsődei “barátokkal” kerül egy csoportba a kicsi.
Óvodaérett?
Az óvodába lépés már bizonyos fokú önállóságot, biztos nappali szobatisztaságot és alkalmazkodóképességet feltételez. Ha a kicsi egyedül eszik, boldogul az egyszerű ruhadarabokkal, és szívesen játszik más gyerekekkel, akkor valószínű, hogy nem fogja különösebben megterhelni az óvodába járás. A beszoktatást előzze meg az ismerkedés. Többnyire megoldható, hogy néhány héttel a rendszeres óvodába járás előtt bemenjünk körülnézni, játszani. Az ismerkedés után már van miről beszélgetni, együtt választhatunk a kicsinek “benti cipőt”, varrhatunk ruhás zsákot. Természetesen az óvodában is van beszoktatási idő, néhány helyen ez eltarthat akár több hétig is. Szerencsés, ha megengedik, hogy a kedvenc játékot vagy kispárnát is bevigyük, ennek főleg a délutáni alvásnál van nagy jelentősége. Ha a gyerek cumival alszik el, nem szerencsés éppen a szülőtől való elszakadással egy időben leszoktatni a biztonságot adó mamapótlóról.
Fő a bizalom!
Nagyon fontos, hogy a szülő tökéletesen meg legyen győződve arról, hogy a gyereke jó kezekben lesz az óvodában. Ellenkező esetben a kicsi megérzi a bizalmatlanságát, bizonytalanságát, és képtelen lesz elfogadni a helyzetet. A reggeli hisztik, sírások hátterében többnyire az áll, hogy maga az anya sem szeretné igazán otthagyni az óvodást, hosszan húzza a búcsúzkodást, sőt: maga is sír. Ha ugyanezt a gyereket édesapja vagy a nagyszülő viszi be, rendszerint baj nélkül indul a nap.
Kicsik-nagyok együtt
Ma már sok óvodában nem életkor szerint, hanem több korosztályból vesznek föl gyerekeket egy csoportba. A kicsik sokat tanulnak és sok törődést kapnak a nagyoktól, a nagyok pedig megtanulnak alkalmazkodni a kicsikhez – mint a testvérkapcsolatokban. Ez a “szociális” tanulás az iskolaelőkészítő feladatoknál is fontosabb, hiszen ezt egész életében kamatoztathatja a gyerek. Különösen igaz mindez azokra a csoportokra, ahol úgynevezett “integrált nevelés” folyik, vagyis a csoportba egy (legfeljebb két) sérült gyerek is jár. A kicsik nagyon hamar összeszoknak autista, mozgássérült, látássérült vagy értelmi fogyatékos társukkal. Sokkal könnyebben elfogadják másságát, és sokkal hamarabb megtalálják hozzá az utat, mint ahogy azt a felnőttek gondolnák.
Játszóházban is kezdhetjük
Ha a szülők megtehetik, hogy ne menjenek vissza dolgozni, a rendszeres közösségi létet játszóházban is kezdheti a gyerek. Az ott eltöltött idő nagyon hasznos, hiszen a szülő teljes mértékben a gyereknek szentelheti magát: nem les rá a házimunka réme, nem szól a háttérben a rádió, tévé, nincsenek hivatalos elintéznivalók. Itt csak a gyerek van és az érdekes játékok. Kapcsolatot lehet teremteni a többi családdal is, ki lehet próbálni az együtt játszást a szülő biztonságos közelségében.
Ha választhatunk…
Ismerve a gyerek szokásait, adottságait és saját lehetőségeinket, nézzünk körül alaposan a környék óvodáiban. Ha nincsenek különleges igényeink, akkor érdemes a legközelebbi intézménnyel kezdeni. Jó lesz megismerkedni az óvoda vezetőjével és elbeszélgetni a leendő óvónővel az óvodában uralkodó szemléletről, szokásokról.
Más a helyzet, ha gyerekünk állapota vagy a család különleges igényei miatt nem felel meg egy átlagos óvoda. Több speciális intézményt találhatunk már Magyarországon. A diétára kényszerülő, liszt- vagy tejfehérje-érzékeny gyerekekre az erre szakosodott óvodákban tudnak a legjobban vigyázni. Az utóbbi években több “asztmaóvoda” nyílt országszerte. Itt a berendezést és a takarítást is úgy alakítják, hogy a lehető legkevesebb allergénnel kerüljenek kapcsolatba a krónikusan beteg gyerekek. Asztmanővérek, szakorvosok közreműködésével speciálisan felkészített óvónők veszik körül a kicsiket. A foglalkozások része a gyógytorna és a légzésfunkciót javító gyakorlatsor.
Különórák – minél hamarabb?
Több olyan óvoda működik ma már, ahol a napi rendes program nyelvórát, számítástechnikai foglalkozást, karatét, úszásoktatást, télen még korcsolyázást is magába foglal. Az iskoláskorú gyerekek pedig szinte mindenhol bőven válogathatnak az iskolák, zeneiskolák, művelődési házak, sportegyesületek kínálatából.
A legtöbb pedagógus osztja a nézetet: jó lenne várni egy kicsit! Az óvodáskori nyelvtanulás nem rossz dolog, de csak akkor ér valamit, ha folytatása is van. Az idegen nyelvet jól beszélő szülő otthon is társalogjon “külföldiül” a kicsivel, az iskolában pedig folytatódjanak a nyelvórák.
Az idegen nyelv tanulása egynyelvű családoknál valójában akkor időszerű, ha a gyerek már jól tud írni-olvasni – vagyis harmadik osztálytól. Két év múlva akár egy újabb nyelv kerülhet az órarendbe, a gyerekagy jól bírja az iramot – persze a számára megfelelő tanítási módszer mellett.
Az óvodai testedzés, ha játékos, és nem az élsportra nevelés a cél, jót tesz a kicsiknek. A gyerektorna, az úszás felkészült szakember segítségével feltétlenül javítja a gyerek erőnlétét, ellenálló képességét. A foglalkozások csak akkor érnek valamit, ha a kicsik élvezik, és nem a medence partján cidriznek, vagy egymás bosszantásával töltik az idő jó részét a “foglalkozás” alatt. Ugyanez érvényes az alsó tagozatos korosztályra is. Ebben az életkorban a gyerek legfőbb igénye a játék – ha az edzés nem kiképzés, hanem élvezet a gyerek számára, akkor (kötöttségeivel együtt is) élvezetet jelenthet a kisdiáknak. A tanulástól a sportra “elvett” idő nem vész kárba. Még az is előfordulhat, hogy a rendszeres sportolás hatására javul a bizonyítvány. A legtöbb sportág (az úszás, a küzdősportok kifejezetten) ugyanis olyan idegpályákat járat be, amelyek a tanuláshoz is szükségesek.
A zenetanulással hasonló a helyzet. Iskoláskor előtt az együttes éneklés és a zenehallgatás is elég ahhoz, hogy lerakjuk a zenei kultúra alapjait. Az ovis szolfézs, az ovis furulyaóra kevés gyereknek jelent maradandó élményt. A legtöbb hangszer használatára a picik még fizikai szempontból sem alkalmasak.
Mindent összevetve: az óvoda és az iskola első éveiben az apróság kiegyensúlyozott fejlődését nem a “különórák” segítik elő. Elég megküzdeniük az alkalmazkodás nehézségeivel, a szülőtől való elválás bizonytalanságával. Ha valamilyen terület iránt különösen érdeklődik gyerekünk, írassuk be, de mérjük fel korlátainkat – ne teljen minden délután edzéssel, zeneórával vagy tantárgyi fejlesztéssel. A kicsi gyerekeknek szabad játékra, a nagyobbacskáknak pedig legális lustálkodásra is szükségük van.
Mikor menjen iskolába?
Általános tapasztalat, hogy a túl korán iskolapadba kerülő gyerek hosszú éveken át képességén alul teljesít. Előfordulhat, hogy belőle lesz az osztály bohóca vagy az állandóan beteg, hasfájós, figyelmetlen, vagy egyszerűen csak butának bélyegzett örök vesztes. Attól, hogy valaki okos és tájékozott, nem biztos, hogy képes az iskolásléttel járó kihívásoknak megfelelni. Az iskolaérett gyerek képes hosszú ideig is megülni a fenekén, figyelmét egy adott feladatra összpontosítani, általában érdeklődő, és maga az ismeretszerzés ösztönzi. Ez azt jelenti, hogy tanulásának minőségét nem a kilátásba helyezett boszorkák, tündérkék, fekete és piros pontok határozzák meg alapvetően, hanem belső igényei. Persze ebben az életkorban az érdeklődés felkeltésében, a tanulás szeretetében a tanító személyisége és a hozzá fűződő személyes kapcsolat is fontos szerepet játszik. Ha van rá lehetőségünk, válasszuk ki, melyik tanító osztályába kerüljön a gyerekünk. Érdemes ellátogatni az iskola által meghirdetett nyílt napokra kis óvodásunkkal együtt. Figyeljük meg, mit szól a dologhoz, és ismerkedjünk meg a tanító néni módszereivel.
Ismerjük a gyerekünket?
Évtizedes harc dúl a szakemberek között abban a kérdésben, hogy az iskola az óvoda folytatása legyen-e (vagyis az első két év főleg játékos tanulással teljen), vagy az óvodából csináljanak kis iskolát (kötött matematikai és más képességfejlesztő foglalkozásokkal). A tapasztalat szerint a gyerekek életkori sajátosságainak a kíméletesebb, türelmesebb változat felel meg. Nem is annyira a szakemberek, hanem inkább a szülők igénye teszi gyorstalpalóvá az első iskolás éveket. Ők vetik fel már a bölcsiben, hogy miért nincs fejlesztő foglalkozás, ők szorgalmazzák az oviban a nyelvoktatást. A piac pedig a keresletnek megfelelően alakul, hiszen sok pedagógus képtelen ellenállni a nyomásnak: lesz foglalkozás, lesz nyelvoktatás, lesz olvasás karácsonyra.
Ezzel kapcsolatban kerül előtérbe az, hogy a szülő ismeri-e saját gyerekét, és – ez ugyanolyan fontos – rendelkezik-e kellő önismerettel. Van olyan gyerek, akit megesz az unalom egy lassúbb tempójú tanító óráin. Ha megfelelő terhelést kap, dolgozik, fejlődik, ha nem: bomlasztja az osztályt. Más kisdiáknak épp az a jó, ha játékba csomagolják a tanulnivalót, és sok ismétlési lehetőséget biztosítanak neki. Gyorsabb tempó, kötöttebb tanulási forma esetén egyszerűen összezavarodik, és egy idő múlva feladja. Ha a szülő és a pedagógus hajlik arra, hogy figyelembe vegye a gyerek terhelhetőségét, akkor mindkét típus kibontakoztathatja képességeit, és közben még élvezheti is a tanulást. A nehézségek rendszerint az egyéni sajátosságok figyelmen kívül hagyásából fakadnak.
De miért fontos tényező a szülő önismerete? Mert minden szülő egy kicsit önmagát látja gyerekében. Ha ő érettségit, diplomát szeretett volna, de nem sikerült megszereznie, a gyermek feladata lesz, hogy pótolja a mulasztást. Ha ő diplomás ember, hiába istenáldotta kézművestehetség a gyereke, akkor is az elméleti tudást követeli rajta apja, anyja, a kézműveskedés legfeljebb hobbi lehet. Ha a szülő tisztában van saját indítékaival, ismeri belső késztetéseit, nem esik bele ebbe a csapdába, és engedi, hogy gyereke a saját útját járja.
A pedagógiai módszer
Az iskolák egy részében a megszokottól eltérő pedagógiai módszer szerint folyik az oktatás. Ez vonatkozhat csak a kicsik olvasástanulására, vagy az egész oktatási rendszerre. Az olvasás-írás tanításának irányelveit minden pedagógiai rendszer meghatározza. Jó, ha erről az alapvető kérdésről még a beíratkozás előtt tájékozódunk.
Ha gyerekünk már tud olvasni – mert magától, a felnőtteket kérdezgetve vagy a nagyobbik testvért figyelve megismerkedett a betűkkel -, nincs különösebb jelentősége az olvasástanítás módszerének. Nyugodtak lehetünk akkor is, ha a beíratkozás előtt végzett diszlexia-prevenciós (olvasási zavart előrejelző) szűrésen nem talált problémát a logopédus. Ám ha csak egy kis gond is felmerül, mondjuk pusztán annyi, hogy a gyerek balkezes, beszédhibás vagy iránytévesztő, keressünk olyan iskolát, ahol nem szóképes, hanem betűket, szótagokat tanító módszerrel sajátíthatják el a gyerekek az olvasást.
A szóképes olvasás az első hónapokban könnyűnek tűnik, gyors sikerélményhez juttatja a gyerekeket, de később sokaknak hiányoznak az olvasástanulás alapjai, nehezen tanulnak meg szótagolni, elválasztani, hangokat összeolvasni. Sajnos nem ritka, hogy az elején siettetett gyerekek továbbra sem tudják felvenni a ritmust. Mivel nehezen megy, nem is szeretnek olvasni, tehát nem gyakorolnak.
Amikor előkerülnek a szöveges matekpéldák, akkor ébred rá a család, hogy a gyenge olvasás a többi tárgy tanulásában is gátolja a kisdiákot. A hátrány leküzdéséhez különórákra van szükség, ami túlterheli a gyereket, és végül talán éppen emiatt hoz majd rosszabb jegyeket.
Próbáljuk megtalálni a gyerekünk számára megfelelő módszert, környezetet, azt a közösséget, ahol elfogadják és szeretik. Elképzelhető, hogy ez éppen a legközelebbi iskola nem tagozatos osztályában van. Az a fontos, hogy élvezze az iskolába járást!
Waldorf – az illatok háza
A Waldorf-óvodát, -iskolát az orrunkkal is megismerjük, hiszen mindig ott a méhviasz, a gyapjú, az illóolajak és a gyümölcsök. Jellegzetes a látvány is: fából, lenvászonból, selyemből, termésekből és papírból készített játékokkal, tárgyakkal találkozunk. A szoba egyik központi részén az “évszakasztal” áll, ahol az évszaknak megfelelő tárgyak, termések, a közelgő ünnep díszei találhatók. Az óvodában a gyerekek szabadon játszanak, vagy az óvónő (esetleg óvó bácsi) segítségével készülnek a hónap ünnepére. Nincsenek külön foglalkozások. Az iskola sem annyira kötött, mint ahogy megszoktuk. Türelemmel, lassan rávezetve, a gyerek saját érdeklődésére építve tanítanak. Az olvasás, írás elsajátítása a második év végére fejeződik be.
A Waldorf-óvoda és -iskola szülői kezdeményezésre jön létre. A szülők és pedagógusok folyamatos, szoros kapcsolatot tartanak. Waldorf-intézménybe az a gyermek juthat be, akinek a családja alkalmas erre a folyamatos együttműködésre, és vállalja, hogy otthon is hasonló környezetet, hasonló szellemiséget tud biztosítani. Az óvoda négyéves kortól látogatható rendszeresen. A csoportba vegyesen járnak kicsik és nagyok. Ma már több iskola is érettségiig kíséri a gyerekeket.
Montessori – előtérben az önállóság
Maria Montessori úgy gondolta, ha a gyereket érdekes és figyelemfelkeltő tárgyakkal vesszük körül, ők maguk fogják önmagukat fejleszteni. A szobában nyílt polcokon, jól elérhető helyen találhatók az eszközök. Minden gyereknek saját szőnyege van, amin játszhat. A hallást, tapintást, látást, szaglást fejlesztő játékok mindig a kicsik rendelkezésére állnak. A pedagógus csak akkor avatkozik bele a játékba, ha a gyerek hibázik (például rosszul rakja össze a fatornyot). A Montessori-óvodában nincs jutalmazás és büntetés: a gyereket a tevékenység sikere és kudarca irányítja. Az eredeti Montessori-óvodákban az írás-olvasás tanulása már négyéves korban elkezdődött, nagyméretű, fából készült betűk és számok segítségével.
Magyarországon működnek Montessori típusú óvodák és hagyományos óvodákban Montessori-csoportok, amelyekben vegyesen kapnak helyet a különböző életkorú gyerekek.
Freinet – együtt a természettel
A Freinet-módszerrel vezetett óvodai csoportokban a világgal történő aktív kapcsolatteremtés kerül előtérbe. A gyerekek nem a valóság kicsinyített másában élnek, hanem a valós világ veszi körül őket: valódi edényekben, valódi alapanyagokkal befőznek, növényt, állatot gondoznak, műhelyben dolgoznak, játékot készítenek, kísérleteznek, nyomdáznak. Saját maguk döntik el, hogy aznap milyen tevékenységet szeretnének végezni. A pedagógus biztosítja a lehetőséget és a kereteket.
A Freinet-módszer hangsúlyozza, hogy az önálló tevékenység mellett igen fontos a többi gyerekkel való együttműködés. A Freinet-óvoda és -iskola célja az önismeret, a tolerancia, az empátia, a nyitottság, az önállóság kibontakoztatása. Az öröm és a siker áll a középpontban.
A pedagógus minden gyerekről folyamatosan feljegyzéseket készít, hogy a lehető legjobban tudjon alkalmazkodni az egyéni érdeklődéshez, képességekhez. Magyarországon néhány óvodában és iskolában működik Freinet-szemléletű csoport.
Zsolnai-módszer – művészet és tudomány
A Zsolnai-módszer kevésbé elterjedt elnevezése: Értékközvetítő és Képességfejlesztő Program (ÉKP). Alapelve, hogy a gyerekeknek a kultúra egészével kell találkozniuk: a szokásos közismereti tárgyak mellett a zenének, színjátéknak, táncnak, kézműves mesterségeknek is ugyanolyan teret kell adni az iskolában. Az átlagember számára furcsa egy zsolnais órarend, hiszen olyan furcsa tantárgyak is szerepelnek benne, mint a “nyik” (nyelvi, irodalmi kommunikáció), a “kvk2 (környezet és vizuális kultúra), de emellett a sakk, a néptánc és gyakran a japán nyelv is helyet kap benne.
Az iskola alsó tagozata iskolaotthonos – a gyerekek délután is tanulnak -, a két napszakot kétórás szünet választja el egymástól. Gyakori a könyvtárhasználat, a színház- és múzeumlátogatás, a gyerekek műveiből készült iskolai kiállítások is rendszeresek. Az olvasástanítás szóképekkel indul, de néhány hét múlva áttérnek a hagyományos módszerre.
A Meixner-módszer – lassan, de biztosan
Meixner Ildikó újra felfedezte és tökéletesítette nagyanyáink olvasástanulási módszerét. Türelmesen, hangról hangra, szótagról szótagra halad. Nagyon fontos, hogy ez a módszer szándékosan elkerüli azokat a buktatókat, amelyek a diszlexiával veszélyeztetett gyerekeket nehéz helyzetbe hoznák. Nem sietteti az olvasást, sok játékos gyakorlással, a gyerekek ritmusérzékére is támaszkodva jut el az alapkészségek kialakításáig és elmélyítéséig.
Könyvek, Információk
Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák (Saxum Kiadó, 980 Ft)
Alapítványi és Magániskolák Egyesülete
Független Pedagógiai Intézet
1035 Budapest, Szentendrei út 9. Telefon: 250-37-52
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
