Túl a fogzáson, szeparációs szorongáson, de még a dackorszak komolyabb szakasza előtt vannak hetek, amikor úgy érezheti az anya, hogy jó, most már kitanulta az anyaságot, kész, révbe ért. A bölcsődével kapcsolatban esetleg naiv elképzelései vannak a munkába való visszatérésről, és arról, hogy milyen jól elszórakozik majd ott egy másfél- kétéves gyerek. Persze izgul, felkészítő könyveket olvasgat, és előre átveszik a bölcsis napirendet, de akkor még nem tudja, hogy mindez csak a laza bemelegítés.
Mert három nap beszoktatás után jön az első köhögőroham, és anya érzi, hogy ez más, mint az eddigi köhögések. Félóra múlva már a sürgősségin ülnek a kruppos gyerekkel. Kicsit kikészül, esetleg nem találja a sürgősségit, nyolcvannal hajt át a városon, aztán nem tud leparkolni, és a sebtében összedobált kórházi csomagot rángatja ki az ülés alól gyerekkel a kezében. A szteroidos kúp majd megoldja, mondja az orvos, és szalad a következő beteghez, anya meg ott marad bizonytalanul, hogy vajon helyhiány van a kórházban vagy ennyi tényleg elég lesz? Otthon esetleg összevész apával azon, hogy mennyire legyen nyitva az ablak éjszaka, és kell-e sapkát adni a gyerekre.
Négy bölcsis nap után jön az éjszakai hányás, és anya – ekkor még mindig derűlátón – ágyneműcsere után visszafekteti a gyereket. Tíz perc alatt kiderül, hogy itt nem lesz alvás, apa a hánytál-felelős, anya tartja a gyerek fejét, gyerek pedig sír, ha csak meglátja a hánytálat, mert azt hiszi, hogy a tál miatt van ez az egész. Fotelben kucorognak reggelig, és egy röpke hajnali alvás után következik a hasmenés meg a láz. Mire felépül, anya és apa rosszul lesz, felváltva ülnek vacogva a vécé mellett, miközben gyerek kétszeri pelenkacserével vészeli át a napot, és ropit eszik ebédre.
A beszoktatás harmadik nekifutásában próbálkozik a bölcsis gondozó azzal, hogy anya akkor búcsúzzon el öt percre – gyerek odabent, anya odakint sír. Anya átértékeli a döntéseit, anyacsoportokba ír, és azon gondolkodik, hogy mégis mit csinálhatnak az egyedülálló anyák…
Beköszönt az influenza, gyerek láza 39 fok fölött, apáé is, apa nem bírja felemelni a karját, és anya a gyerek szobájában éjszakázik, mert valahányszor visszaaltatja, két perc múlva ébred megint, úgyhogy inkább ledől a kiságy mellé, és belógatja a kezét, ez legalább működik. Újraélik a szeparációs szorongás időszakát, gyerek folyton ölben van, és apa nem puszilhatja meg anyát, sőt, hozzá se érjen!
Anya is kidől, a beszoktatás utolsó napjait apa csinálja végig, aki kicsit beleőszül az elválásokba, és végre nem csak anya dohog otthon, hogy a bölcsiben miért nem lehet elővenni egy mesekönyvet vagy mondókázni valamit. Alvás után hordja anyához a gyerek a mesekönyveket, háromszor kell a Kipkop meséket olvasni, kétszer Boribont és Annipannit, számtalanszor az Eltévedt kiskutyát. Anya bölcsőde után „visszatölti” a gyereket.
A gyerek plüsstigrisét viszont bekérik a gondozók, ami aztán kiváló anyapótlékként működik. Az udvaron – apa meglesi – gyerek a kistigrissel csapat. A tízórai két szelet alma, és gyerek nem ebédel. Anya megtömi reggelente, hogy délig kihúzza, és otthon komplett ebédet kap, ami világos, hogy nem motivál a bölcsis ebédelésre, de ugye nem halhat éhen a gyerek. Anya-apa egyébként is rá van szorongva kicsit az evésre, a gyógyszerbeadások miatt gyerek sztrájkol, és úgy löki el a kanalat, mint a lázcsillapítóval töltött fecskendőt.
Gyerek megváltozik. Délutánonként kismotorral robog, veszélyt nem ismerve átmegy a bukkanón, nekimegy a tűzcsapnak, anya rohan utána, és arra gondol, hogy tehát ilyen igazából a kisgyerekkor. A kicsi otthon ordít, puszta jókedvében, sikít, próbálgatja a hangját. Hamarabb meggyógyul, mint a szülők, anya az influenza után még hónapokig hörgőtágítót szed. Felvásárolják az összes immunerősítőt, újévi fogadalom az életmódváltás.
Egy bakteriális fertőzés után, negyedik nekirugaszkodásra, gyerek végre beszokik. Elkövetkezik az a pillanat, amire senki nem számít már, apa leadja gyermeket a gondozónak, gyermek meg csak integet, hogy pápá. Ebédelés még problematikus, úgyhogy anya elhozza ebéd után, és azon gondolkodik, hogy hogyan fog így dolgozni, nyilván sehogyan, de most már hülyeség lenne kivenni.
Rátör az egzisztenciális szorongás, mert ha nem is azonnal, de valamikor pénzt kell keresni. Elavul a tudása, hiányoznak a munkatársak, a felnőtt beszélgetések. Bűntudatosan felkeres egy mama-mama konzulenst, hogy a bölcsivel ugye nem teszi tönkre a gyerek életét?!
Egy este, a konyhai fellépőjén állva, egyébként vacsora közben, gyerek megharapja a karján anyát. Anya éppen apával beszélget, és anya közel van a tányérhoz, de ez azért mégis sok, hogy átharap a pulóveren. Anya felordít, gyerek megijed. Anya felveszi a gyereket, aki hozzányomja az orrát az orrához: a maga módján bocsánatot kér.
Repülnek az autók, a vajas pirítós mostantól nem pálya, macikávét kér, azután mégsem, az almalét kéri, azután mégsem, és akkor már vizet sem hajlandó inni. Gondozónő szerint igazi csintalan kisfiú lesz, a bölcsődében kisöpri a gyerekkonyha teljes tartalmát, és ezen nevet. Ez azért mégiscsak jobb, mint a sírás, gondolja anya, és nézi, hova lett az ő együttműködő kisfia. Tél van, nem viszik ki a gyerekeket az udvarra, mert esik, mert hat fok alatt van, mert sár van, mert köd van, mert rossz az idő egyébként. Tíz gyerek zsúfolódik egyetlen szobában, persze, hogy megbolondulnak.
Gyerek mindeközben elkezd mondatokban beszélni. Rokonok örülnek, hogy lám, milyen nagyszerű a bölcsőde. Anyának vegyesek az érzései, de anyának ne legyenek vegyesek az érzései, mert a gyerek mindent átvesz, különben is, ez még mindig a legjobb intézmény a környéken, és napi három óra az szinte semmi. Csak dolgozni nem lehet három órában. Anya felszívja magát, hogy tavasszal ott hagyja csendes pihenőre is a gyereket. Azután jön a következő betegség, és anya egyébként sem talál részmunkaidős állást, a munkahelyén pangás van. Kap egy részfeladatot napi egy órában – betegség alatt sok, egészségesen kevés.
Anya egy ponton határozottan úgy érzi, hogy ezt az egész bölcsit el se kellett volna kezdeni. Közben azért történnek jó dolgok is, gyerek önszántából odaadja a tigrisét egy kislánynak a bölcsiben, kislány megismeri délután a játszótéren, robog hozzá kismotoron. Anya azután arra gondol, hogy a bölcsi talán csak a katalizátor, és hogy hogyan is képzelte, hogy megússza a dackorszakot? Gyerek szédületesen fejlődik, tudja, hogy mi a kicsi és a nagy, tudja, mi az, ami egy, és mi az, ami két darab. A kádban állva pisil, ezen nevet, és amikor elfogy a pisi, erőlködik, hogy legyen még. Lassan kezdődhet a bilizés. Állatok hangját utánozza, kár-kár, gágá, csipcsip, a színeket szétválogatja. Tortának néz egy kisvödröt a mesekönyvben, és ha anya kiigazítja, ordít, hogy az márpedig torta. Annipannit először jól mondja, aztán elkezdi Andibundinak hívni, belemászik anya arcába, Andibundi, Andibandi, röhög.
Anya kezdi úgy érezni, hogy a gyerek folyamatosan szintet lép, csak ő nem tudta még a szinteket megugrani. A bölcsis gondozónők a türelemre nevelés fontosságáról beszélnek, mintha létezne egy módszer, ami beválik mindenkinek. Közben otthon megy az őrjöngés, az anya-anya meg a nem-nem, rohangálás az asztal körül, széttúrt, elunt kaja, anya röptében viszi be a falatot. Elhatározza, hogy tekintélye lesz, apa nevet, próbálkozni persze lehet.
Egy teljes hét a bölcsiben betegség nélkül. Munka ugyan nincsen, és ki alkalmazná ilyen feltételek mellett, de legalább rendesen megfőz délelőtt egy ebédet, kitakarít, és egyszer majd biztosan jobb lesz, tavasszal, legkésőbb nyáron. Anya énekli, hogy parányi ökörszem kuporog az ágon, vidáman csipogja, süt még nap a nyáron, és ezt a gyerek ötször elénekelteti, mé-mé-még! Még! Talán érzi, hogy a bölcsisokkból kikeveredve anyába lassan és óvatosan, de visszatér az optimizmus. Vagy legalább is a remény.
Kapcsolódó cikkek
