Csodálkozva nézem a szülőket: hogyan oldják meg, hogy csak reggel 8-kor tudják „leadni” a kicsiket, de négykor már ott is vannak értük. Hol dolgoznak ezek az emberek?! – kérdem csak úgy magamtól, aztán megértem, hogy ahogy a főnököknek is lesznek gyerekeik, úgy válnak egyre megértőbbekké, engednek több home office-t. De azért így is rejtély, hogy sok állásban hogyan tudják megoldani a szülők, hogy korán végezzenek. Még a matek sem stimmel, hiszen ha egy gyerek 8-ra megy és 4-kor jön, a szülőnek nem jön ki a nyolcórás munkaideje… Az pedig nem valószínű, hogy mindenki, aki családossá válik, átmegy hatórásba…
Gyakori jelszó, hogy legyen elérhető több rugalmas munkaidős állás a gyerekeseknek, csakhogy Magyarországon a nyolcórás átlagkereset sem kényezteti el az embereket, így nyilván kevesen tehetik meg azt, hogy maguk mondjanak le a fizetésük egy részéről, csak hogy időben odaérjenek a suliba.
Az pedig végképp elképzelhetetlen, hogyan oldja meg az életét az, aki egyedül küzd a hétköznapokkal… Megkérdeztünk néhány gyermekét egyedül nevelő anyát és apát: ők miként csinálják. És persze túl a logisztikán: hogyan bírják érzelmileg az egyedüllétet.
Tíz év egyedül
Andrea több mint tíz éve elvált már, de még élénken él benne, milyen volt egy két- és egy hatévessel egyedül küzdeni. Képzelhetjük, mennyire elszánt az az anya, aki ezt bevállalja… Albérletben tudta újrakezdeni az életét, de hatalmas kihívás volt eltartani magukat, úgyhogy minden munkát elvállalt, ami csak szembejött függetlenül attól, hogy miről szólt a képesítése. „Mindig az én gyerekeim voltak az elsők az óvodában, az pedig szóba se jöhetett, hogy otthon maradjak velük. Rettegtem, hogy mikor lesz beteg valamelyik.”
Így is épphogy elegendő volt a pénz, amit keresett, volt, hogy ő maga alig evett, hogy a gyerekeknek jusson. Amikor kicsivel nagyobbak lettek, kénytelen volt jó korán önállóságra szoktatni őket. Azt mondja, sok egyedülálló szülő gyereke van egyedül például a vakáció idején, hiszen nyolc-tíz hetet szinte senki nem tud áthidalni. „A legnehezebb talán az volt, hogy minden körülmények között tartani kellett magam. Én végképp nem eshettem szét, pedig voltam néhányszor a közelében” – meséli.
Egy nagymama nagy kincs
Kati eggyel szerencsésebb, mert válás után volt segítsége. Leginkább az édesanyja. Mint sokakkal, velük is az fordult elő, hogy az apa nem igazán törődött a gyerekekkel (ugyanakkor el kell mondani, hogy szerencsére Magyarországon is egyre gyakoribb a váltott elhelyezés, amikor a szülők jó kapcsolatban maradnak, és nagyjából egyformán osztják el a gyereknevelés terheit).
Kati viszont csak úgy tudott elköltözni a férjétől, hogy átmenetileg szülei fogadták be, ami nagy segítséget jelentett, ugyanakkor függőségben is tartotta őt: nem tudott önállósodni, új életet kezdeni. Egy idő után kivett egy albérletet, még ha úgy anyagilag sokkal nehezebb lett is. „Szinte az egész fizetésem a lakhatásra ment el” – mondja. Neki az jelentett segítséget, hogy összebarátkozott hasonló helyzetű szülőkkel, és időnként átvállalták egymástól a feladatokat: hozták-vitték a gyerekeket, és felváltva vigyáztak rájuk. Néha azonban nem tudott mit tenni, már reggel hétkor be kellett vinnie a kislányát, hogy nyolcra beérjen a munkába. „Úgy néztek rám, mint egy háromfejű szörnyre. Nem értem. Mások nincsenek, akiknek nyolckor kezdődik a munkaidejük, és nincs autójuk?!”
“Nem vagyok hős”
Szilvit sokan dicsérik, hogy egyedül viszi a terheket, de azt mondja, neki ez természetes, nem érzi magát hősnek. Pedig olykor még többet is teljesít, mint máshol két szülő együttvéve. Ennek van egy lelki magyarázata is: vannak szingli szülők, akik attól félnek, elvehetik tőlük a gyermeküket, ha nem csinálnak mindent tökéletesen, nem biztosítanak magukban is megfelelő anyagi körülményeket. „Mindig az én gyerekeimnek volt a legszebb, legtisztább a ruhájuk, még ha a használt boltban vásároltunk is” – mondja büszkén. És ahogy sokan, inkább a saját szükségletein spórolt… Rá is jellemző, mint sokakra, hogy nem egyetlen munkahelye volt akkoriban, hanem a főállása mellett még vállalt idősgondozást, takarítást, hogy meg tudjanak élni. Amikor pedig a gyerekek elaludtak, tanult, hogy legyen még egy szakmája, nehogy bármikor is bajba kerüljenek. „Fogalmam sincs, hogy volt erőm mindehhez” – mondja ma, amikor a gyerekei már kiskamaszok, ami másként nehéz szakasz.
Persze nemcsak édesanyák, de apák is nevelnek egyedül gyerekeket, csak ők még kevésbé láthatók, talán mert kevésbé szoktak segítséget kérni. Péter már nyolc éve elvált, azóta él kettesben a kisfiával. Még párkapcsolatot sem keres, annyira a gyerek lett az élete. Ő több dicsérő szót kap a környezetétől, mint egy egyedülálló anya. „Ez kevésbé megszokott a társadalomban, ezért azt gondolják, hogy nekem nehezebb az életem, mint egy nőnek ugyanilyen helyzetben. Pedig egyforma a kihívásunk, és épp annyira nehéz egy nőnek is mindent intézni, mint egy férfinak.”
Korai önállóság
Péter váltott műszakban dolgozik egy gyárban, úgyhogy kisfia már egész korán „felnőtt”. Még nem volt tizenhárom éves, amikor már egyedül kelt, összekészült, és maga elment az iskolába, mikor édesapja már rég távozott otthonról. „Eleinte féltettem, de nagyon büszke vagyok rá. Mi csak ketten vagyunk egymásnak, együtt kell megoldanunk a dolgokat.”
Az egyedülálló szülőket mindenki csodálja, nagyon erősnek gondolja, pedig inkább arról van szó, hogy egyszerűen nincs más választásuk: bírni kell. Ettől még nagyon is elkél a segítség, ajánljuk fel akkor is, ha ők maguk nem szólnak a gondjaikról!
Van segítség
Magyarországon már tizenhetedik éve létezik az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány, amelynek hitvallása, hogy mind egyedülálló szülőként, mind egyszülős családban felnövő gyermekként mindenkinek joga van az egyenlő esélyekhez és lehetőségekhez. Ezért négy éve már Egyszülős Központot is működtetnek, hogy programokkal, adományokkal és egyebekkel segítsék a több százezer érintett család mindennapjait. Egységeik működnek már a nagyobb vidéki városokban is – ezeket szintén ebben a helyzetben élő nők alapították.
Kapcsolódó cikkek
