Ha muszáj lenne, Elvira Moral akkor is legfeljebb csak néhány képet és érzést tudna felidézni az elhagyásuk időszakából. Nem csoda: az immár a 40-es évei elején járó nő mindössze kétéves volt, mikor 4 és 5 éves bátyjaival otthagyták őket Barcelona második legforgalmasabb pályaudvarán, az Estació de Francán. Elmondásokból, és saját, évtizedek óta tartó nyomozásából tudja, hogy azon a reggelen, 1983-ban egy jól öltözött francia férfi – bizonyos Denis – kísérte őt és testvéreit a gigantikus, bunkerszerű pályaudvarra. Leültette őket a padra egy vágány mellé, majd elment édességet venni. Sosem tért vissza a gyerekekhez; néhány perccel azután, hogy magukra hagyta őket, visszaült az elegáns, fehér Mercedesébe és elhajtott – eleveníti fel a történetet az nlc cikke.
Ha mindez ma, 2023-ban történik, a közösségi oldalaknak köszönhetően, pár órával később már jóformán az egész világ tudja, hogy valaki magára hagyott három kisgyereket. 40 éve viszont, a fax, a távirat és a levél korában, nem lett világraszóló hír a furcsa esetből. Még a peronőr által értesített rendőrség sem csinált igazán nagy ügyet a három elhagyott testvér dolgából: „Abban az időben természetes volt, hogy az elhagyott gyerekekért előbb-utóbb bejelentkezik egy családtag, egy családi barát vagy aggódó tanár. Talán pont ezért nem aggódták túl a dolgot. Annyira nem, hogy még a sajtót sem értesítették” – magyarázza a Guardian újságírójának nyilatkozó Elvira, majd rámutat, azért annak, hogy a gyerekek se a szüleik nevét, se a vezetéknevüket nem tudták, minimum gyanúsnak kellett volna lennie valakinek.
Fotó: Elvira Moral, magánarchívum
Milyen szülő az…?
Elvira, Ricard és Ramón aznap egy barcelonai árvaházban éjszakáztak, ahonnan 3 nappal később átszállították őket egy veszélyeztetett helyzetben lévő gyerekeknek fenntartott otthonba. Napok, hetek, végül hónapok teltek el anélkül, hogy bárki érdeklődött volna utánuk; mintha ez a három gyerek a világon senkinek nem hiányzott volna. A Guardian cikke szerint a három testvér gyorsan beilleszkedett az otthon életébe, főleg azért, mert rendkívül jólneveltek voltak. A gondozók azt is csak mellékesen jegyezték meg, hogy amikor a társaik a szüleikről, vagy a családjukról beszéltek, a testvérek legtöbbször mélyen hallgattak, vagy egyszerűen kisétáltak a beszélgetésből.
„Megütöttük a főnyereményt” – nyilatkozza arról az időszakról Elvira, mikor felbukkant életükben Marisa Manera. A barcelonai pszichológus egy szociális otthon falán látta meg a gyerekek fotóját, és a képet nézegetve ösztönösen segíteni akart. Néhány héttel később, férjével, a tanárként dolgozó Lluizzal úgy döntöttek, magukhoz veszik a három gyereket, és a vérszerinti rokonaik felbukkanásáig nevelőszülőként gondoskodnak róluk. 1986-ban aztán örökbe is fogadták őket. Elvira azt mondja, ekkortájt kicsit sem foglalkoztatta, mi történhetett a vérszerinti szüleivel. Még úgy se, hogy évente néhányszor azért megkérte testvéreit, hogy idézzék fel együtt azt a keveset, amire még emlékeznek: az elegáns sportautókat, a párizsi otthonukat és azt a sötét ruhás „nagymamafigurát”, aki folyton tejjel itatta őket.
Csak hosszú évekkel később, mikor már ő maga is édesanya volt, és épp második kisfiával volt otthon, nyilallt belé a gondolat: milyen szülő az, aki így, minden szó és magyarázat nélkül magára hagyja a gyerekeit? „Valamiért egészen biztos voltam abban, hogy az édesanyám csakis valami súlyos és fatális dolog miatt dönthetett így” – árulja el a nő, akinek gyakorló szülőként ekkor már az sem igen fért a fejébe, hogyan történhet meg az, hogy egy négy-ötéves gyerek se a vezetéknevét nem tudja, se azt, hogy hol lakik.
A lelőtt maffiavezér eltitkolt gyerekei?
Elvira Moral – Fotó: RAC1
Ugrás 2020-ba. Abba az évbe, amikor Elvira karácsonyra egy DNS-teszttel ajándékozza meg magát, azt remélve, hogy az adatbázisban esetleg rábukkanhat valakire a vérszerinti családjából. Csalódnia kellett. Azt leszámítva, hogy teljesen egyértelműen kiderült, hogy nem francia, hanem spanyol születésűek, semmi lényegeset nem tudott meg. „Kész vége. Sosem fogom őket megtalálni” – idézi fel a Guardiannek, mi járt a fejében az eredményeket nézegetve, ám furcsa mód, a rossz hírek dacára sem akart leállni még a kutatással.
Miután újévkor bejelentette a testvéreinek és örökbefogadó anyjának, hogy meg akarja találni vérszerinti szüleit, Marisa magához hívatja őket azzal, hogy fontos dolgot kell mondania. „Elővett néhány megfakult újságkivágást még 1984-ből. Ezekben egy francia származású maffiafőnök, Raymond Vaccarizzi kivégzéséről írtak. Marisa azért tette el az újságokat, mert legbelül meg volt róla győződve, hogy a testvéreimmel Vaccarizzi eltitkolt gyerekei vagyunk.”
És, hogy miből következtetett erre Marisa? Neki is gyanús lett, hogy a gyerekek nem tudták a nevüket, és szöget ütött a fejébe néhány emlék, ami az évek során kibukott Ricardból és Ramónból, és amik gyors autókról, valamint adhoc utazásokról szóltak. Biztos volt benne, hogy a gyerekek körüli rengeteg furcsaság azért van, mert a szülőknek alvilági ügyleteik lehettek. Ám mielőtt jobban beleásták volna magukat a nyomozásba, Ramón rövidre is zárta a dolgot: „tisztán emlékezett rá, hogy az apánknak őszes-világos haja volt, de Vaccarizzi haja sötét.”
A rejtély megoldását elolvashatod, ha IDE KATTINTASZ, a cikk folytatására.
Kapcsolódó cikkek
