Közben könnyen lehet, hogy éppen akkor lesz beteg a kisebb, vagy nem alszik délután, és nyűgös a nagyobb, a szülők pedig néha úgy érzik, jobb lett volna el sem indulni!
Néhány javaslat ahhoz, hogy a szülők és a gyerekek is örömteliként éljék meg az együtt töltött időt, és ne úgy emlékezzenek a nyaralásra, mint olyan valamire, amit jövőre inkább nem szeretnének megismételni.
1. Érdemes lelassítani. Nyaralás van, vagy mi a szösz. A gyerekek napirendje fontos, de érdemes mérlegelni, hogy egy félórás csúszás megéri-e az érzelmi hullámvölgyet és az idegeskedést, a feszült légkört. Nem azt mondom, hogy az a gyerek, aki egyébként 8-kor fekszik le aludni otthon, az most nyugodtan maradjon fent 11-ig, csak annyit, hogy ha fél 9 vagy 9 lesz belőle, nézzük el – magunknak is. Előfordulhat, hogy fürdés helyett csak tusolás lesz este, vagy csak reggel tusolnak le. Az egyszeri eltérés valamiféle kalandjelleget is visz a dologba, annak különlegessége miatt. Ha fontos a rendszer, törekedjünk a kisebb csúszásokkal való betartására, de mérlegeljük, hol az a határ, amit nem éri meg túllépni, a család egésze érdekében.
2. Ha veszekednek a gyerekek – kerüljük a döntőbíró vagy igazságosztó szerepét. Ebből a gyerekeink csak azt tanulják meg, hogy valaki győz, valaki veszít, és nem biztos, hogy annak van igaza, aki aztán győztesként távozik a helyzetből. Sokkal többet segítünk, ha külön-külön meghallgatjuk őket, és visszatükrözzük, amit hallottunk. “Szóval úgy érzed, hogy nem volt szép dolog Sáritól, hogy elvette a babádat, és meg sem kérdezett. Szeretnéd, ha előbb megkérdezne.” A másik oldalnak: “Sári, úgy gondolod, hogy mivel reggel óta ígérgeti, hogy kölcsönadja a babát, igazából oda akarta neked adni, te csak segítettél.” Ne álljunk egyikük pártjára se, hagyjuk, hogy ők maguk jussanak eredményre egymás között. Ezek a megállapodások erősebbek, és pozitívabban hatnak rájuk, mint a felülről (általunk) rájuk erőszakolt egyetértés.
3. Ha úgy érezzük, meg sem hallja, amit mondunk, érdemes lehet szembesíteni a cselekedetével. Elmondhatjuk, hogy ha elvárja, hogy mi is meghalljuk, amit mond, ezzel együtt jár, hogy ő maga is meghallgasson bennünket. Ha ez nem használ, megmutathatjuk neki, milyen érzés, amikor semmibe veszik, amit mondunk. Senki sem szeret észrevétlen maradni, ha nem válaszolunk az igényeire, miután elmondtuk neki az elvárásainkat, könnyebben összekapcsolja az okot és az okozatot, anélkül, hogy ez bármelyik félnek sérelmet okozna.
4. Ha nyilvános helyen vagytok, amikor nézetkülönbségetek támad – azaz ő szeretne valamit, te pedig annak az ellenkezőjét. Vagy csak másképp és más sorrendben. Mi az, ami segíthet? Az egészen biztos, hogy a logikus győzködés nem segít. Az is, hogy ha már a “hiszti” fázisában van, nemigen tudsz rá hatni. Az ilyen esetekben két dolog lehet segítségedre, az egyik, hogy hagyod, hogy megélje az érzést – hiszen ez egyfajta azonosulás önmagával és az érzéseivel, amikor nem bagatellizáljuk a problémáját, amely az általunk nem támogatott viselkedésbe torkollott. Hallottam már erősebb hangra váltó szirénázást, amikor próbálták rávezetni a kétévest, hogy mindaz, ami miatt ő most ilyen szívet tépően zokog, igazából semmiség. Elfogadás (annak elismerése, hogy az ő helyzete a saját szemszögéből nézve lehet szomorú, hogy érezheti magát úgy, ahogy érzi), ölelés, adott helyről való kimozdítás vagy a figyelem elterelése – mind jó módszer lehet.
5. Ha az egyik gyerek szeretne valahová menni, a másik meg nem. Több lehetőség is van, a legkevésbé népszerű az, ha sóhajtozol, hogy miért vagy te két (vagy több) ilyen büdös kölökkel megáldva. A következő lehet, hogy egyik szülő az egyik gyerekkel, másik a másikkal tart. (Ha a szülők hajlandóak külön-külön programra egy-egy gyerekkel, ez a változat remekül működik, sőt egy idő után kifejezetten hiányolják egymást a testvérek. Persze itt jön a következő lépcsőfok, amikor mindkettő ugyanazzal a szülővel akar külön programot. Itt már könnyen lehetünk közel a hajhulláshoz, de ne adjuk fel ilyen közel a célhoz! Abban az esetben, ha a gyerekeink mindannyian ugyanazt akarják, érdemes játékba vonni őket, hogy ők maguk dönthessenek a sorrendről. Ilyenkor azonban jó, ha a szülő háttérbe vonul, amíg a megállapodás megszületik. Nálunk például rendszeresen jól működik a “sorminta”, amikor előbb az egyik jön, majd a másik. Néha kétszer jön az egyik, kétszer a másik. Furcsa módon elég csak a “sorminta” szót említeni, ha valamelyikük hajlamossá válik az egyezség felrúgására, és visszaáll a rendszer. Ezért tartom hatalmas erejűnek a közösen megállapított szabályokat, mert azoknak a betartása is lényegesen egyszerűbb. Szóval lehet ez bármilyen megoldás – kockadobástól az ugrókötelezésig -, amely alapján eldöntik, hogy ki kivel hová megy. Ez már egy külön program. Még az is lehet, hogy a végére már nem is akarnak külön menni, csak együtt. Talán egy harmadik programra?
6. Van olyan, amit nem kell túl komolyan venni. A kétévesem hajlamos kétmondatonként meggondolni magát. Kérek, nem kérek, menjünk ide, de ne menjünk, csináljuk ezt, de inkább mégse. Időbe telt, amíg megtanultam, de hagyok egy kis időt. Neki is, nekem is. Neki, hogy eldöntse, nekem, hogy számoljak háromig. Vagy tovább, mikor hogy alakul. Ezekben az esetekben a gyerekek célja általában nem az, hogy sikítófrászt kapjanak a szüleik. Még maguk is bizonytalanok – vagy figyelik, hol vannak a határaik. Mindenki számára gyümölcsözőbb, ha nem tartunk több körmondatos hegyi beszédet a harmadik említett variáció után. Esetleg érdemes felajánlani két lehetőséget, ha nehezen megy a választás. Sőt, még az is elfogadható, ha ő maga előjön egy harmadik – a szülő számára is elfogadható – javaslattal.
A lényeg, hogy valóban próbáljuk meg jól érezni magunkat, és inkább számoljunk el háromig, mielőtt hangosan is mondunk valamit.
Ha többet szeretnél tudni az empatikus megoldásokról: www.ertsunkszot.hu
Kapcsolódó cikkek
