Keveset beszélünk róla, de a játszóterek története sokkal izgalmasabb, mint hinnénk. Ráadásul rövid történet ez, a „találmány” ugyanis egészen új: százhetven éve még senki sem gondolta, hogy a gyerekeknek szüksége lenne külön térre, ahol kiélhetik magukat. Részben azért, mert eleve volt nekik tér, részben meg azért, mert nem hitték, hogy “ki kellene élniük” magukat – vagy legalábbis másképp, mint a felnőtteknek. Azt is kevesen tudják, hogy ötven éve több mint ezer játszótere volt a fővárosnak – kerítéssel ráadásul egyik sem volt elkerítve –, ma pedig nagyjából fel ennyi. Igaz, ezeken legalább nem végződik csonttöréssel, ha leesnek a mászókáról.
A városok a 19. század második felére váltak olyan zsúfolttá – és nem mellesleg veszélyessé –, hogy valamit ki kellett találni az utcán kódorgó gyerekek ügyében. Korábban minden házhoz, épülethez tartozott kert, az ipari forradalommal és a tömeges urbanizációval azonban ennek vége szakadt, a családokat összezsúfolták. „Nyáron horgászni, ősszel sárkányt eregetni, télen csúszkálni s tavasszal gombozni” – írta a Vasárnap Újság 1865-ben arról, hogy hogyan foglalták el magukat a gyerekek abban az időben. Az azonban már érződött, hogy az „új házak szűkre szabott udvarai mind csekélyebb tért engednek a serdülő gyermekek számára”. A mai belváros jó példát mutatott: „A Teréz-, József- s Ferencz-város játékhely tekintetében, lassúbb gyarapodása által még jó ideig gondoskodik a gyermekekről, szellősebb utczái nagyobb kiterjedést engednek, és valljuk meg, a szülők részéről kissé lazára eresztett gyeplő több szabadságot is ad e városrészek gyermekeinek”, Budán pedig eleve jó dolguk volt.
Segített az is, hogy ebben az időben már nem gondolták azt, hogy a gyermek kis felnőtt, és 6-7 éves korától már úgy kell kezelni, mint a társadalom összes többi tagját, így tudták, hogy a játszóterek egész gyerekkorban nagyon fontosak. Az 1890-es évek tervrajzai tágas, jól felszerelt terekről szólnak, igaz, ekkor még elkülönítették a fiúkat és a lányokat. A játszótereket persze ettől még felnőttek tervezték, és ebből volt is gond: némely teret túl szépre álmodták meg, pázsittal, érzékeny virágokkal, így parkőrt kellett kirendelni, akik rendszabályozták a gyerekeket, ha eltévelyednek a kijelölt területükről.
Forrás: Fortepan
Az első hivatalos, mai értelemben vett, angol mintára épült játszótér az Állatkertben nyitott meg, és – ahogy a PestBuda című magazin felidézi – rögtön el is keresztelték a gyerekek Eldorádójának. Az őr itt már nem fegyelmezett, hanem megmutatta a gyerekeknek, mi mire jó, és bátorította őket, hogy próbáljanak ki mindent. Erre szükség is volt:
A többségük még a hintáról sem tudta, micsoda, nem hogy a libikókáról vagy a körhintáról.
Csúszdát pedig még a gazdag családok gyerekei sem láttak addig.
A játszótérrobbanás a két világháborúig váratott magára, és még ekkor is inkább hatalmas, jól felszerelt, de kevés térben gondolkodtak, azaz a gyerekes családoknak sokat kellett utazniuk a hintáig, libikókáig. 1937-ben például összesen tizenhat játszótere volt Budapest 14 kerületének. A szervezett, jól átgondolt játszótérprogram a szocializmusban indult be: 1970-ben már több mint ezer ilyen helye volt a fővárosnak. A ’60-as években vezették be azokat a dísztelen, fémből és betonból készült játékokat, amelyek meghatározták a most 30-as, 40-es generáció gyerekkorát: a gömbmászókát, a rakétát, és az egy szál lánccal biztosított hintákat, amelyeknek csak az ülőkéje készült fából. Azaz azokat a tárgyakat, amelyeknek hála a gyerekkorunk nagy részét kék-zöld foltokkal éltük le.
Amelyekre sokan nosztalgiával emlékeznek – mondván, hogy legalább megedződtünk, megtanultunk esni, vigyázni magunkra – de amelyekre, lássuk be, sokan azért nem engednék fel a gyerekeiket.
Főleg, hogy a karbantartás, felújítás hiánya miatt a játszóterek a 80-as évekre szörnyű állapotba kerültek, a játékok kopottak voltak, ette őket a rozsda, így aztán – nem csoda – balesetveszélyesek is voltak. Azoknak azonban, akik akkoriban nőttek fel – főleg a lakótelepi gyerekeknek – tényleg nem volt más választásuk. A rendszerváltás előtt persze ismeretlenek voltak a biztonsági szabványok, így a játékok alatt többnyire sóder, vagy – például a hinták alatt – betonfelület várta a gyerekvégtagokat. Ahhoz, hogy a rendszer úgy-ahogy működőképes maradjon, persze az is kellett, hogy egy szülőnek se jusson eszébe feljelentgetni, panaszt tenni, vagy egyenesen perelni a fenntartót, ha a gyereke balesetet szenvedett, a begipszelt karú gyerekek látványa márpedig mindennapos volt.
A szó szerinti rothadás a 90-es években is folytatódott, az EU-s csatlakozással azonban beindult a játszótér-rehabilitáció is. A kötelező felülvizsgálatokat új beruházások követték, egy 2003-as kormányzati programnak hála pedig elkezdtek felbukkanni a színes, korszerű, biztonságos és sok esetben tematikus játszóterek is. A rakéták, gömbmászókák áldozatul estek, ám ezt mára aligha bánja bárki.
Mi most nem Budapest legjobb játszótereit kerestük, inkább azt néztük meg, mi a helyzet most az egykori legendás terek helyén. Mi várja a gyerekeket a Klauzál téren, amely annak idején is a város egyik legzsúfoltabb környéke volt? Van-e élet a híres belvárosi tereken, mint a Szabadság tér és a Károli-kert? Képeinken a Fortepannak hála megmutatjuk az évtizedekkel ezelőtti állapotokat, és ahol a kordonok engedik, a maiakat is, emellett párba állítottuk az egykori játékokat a mostani megoldásokkal.
Kapcsolódó cikkek
