“Egyáltalán nem szeretek játszani. Autózás, főzőcskézés, építőkockázás vagy bármiféle szerepjáték… nem, nem és nem megy. Szívesen rajzolok vagy olvasok mesét, sütök valódi sütit vagy készítek egy adag slime-ot, de ha el kellene játszanom valamit, általában nemet mondok” – foglalja össze érzéseit a cafemom cikkében Kristi Pahra, és sietve hozzáteszi: bár ma már nem érzi magát rosszul ettől, volt idő, amikor a világ legrosszabb édesanyjaként tekintett magára, amiért nem szeret együtt játszani a gyerekeivel. Pedig tegyük a szívünkre a kezünket: mindnyájunk gyerekekkel színesített életében van olyan játéktípus, amelyet képtelenek vagyunk őszintén élvezni. Pláne a 479. alkalommal – hiszen a kisgyerekek többnyire élnek-halnak az ismétlésekért. Csak erről nem beszélünk szívesen – vagy még pontosabban: korábban nem igazán ismerte be senki.
Ma viszont már fordulni látszik a kocka: ha szétnézünk a témával (angol nyelven) foglalkozó írásokban, fórumokban, akkor temérdek ilyesféle anyai (illetve, ha a családmodellek jellemzői miatt ritkábban is, apai) véleményt olvashatunk: “20 perc egy nem kívánt játékból 8 órai munkának érződik”; “Pontosan ugyanazért utálok játszani a gyerekekkel, amiért edzeni sem szeretek: mert unalmas.”; “Súlyos bűntudatot érzek, mert nem akarok játszani a gyerekeimmel – vagy legalábbis nem úgy, ahogy ők szeretnék”. A probléma tehát meglehetősen sok szülőt érint, akik ma már egyre inkább hajlandóak beszélni is róla. Ám persze annak ténye, hogy bizony más is így van vele, egyáltalán nem biztos, hogy megnyugtat egy gyerekével nem szívesen játszó anyukát. Pedig a helyzet semmiképp sem reménytelen.
- Kapcsolódó: A pszichológus játéktippjei
Nem muszáj
Ahogy a Slate nagy cikke is rámutat, mindenekelőtt érdemes észben tartani, hogy a napjaink nyugati országaiban kétségtelenül elterjedt igény, hogy a szülőnek állandóan foglalkoznia kell a gyerekével, hogy muszáj mindig szórakoztatnia és szünet nélkül “fejlesztenie”, alig pár évtizedes jelenség, és nincs is túl sok alapja. Félreértés ne essék, a közös programok természetesen nagyon jót tesznek a szülő-gyerek kapcsolatnak – a problémát a mértéktelenség és az előírásszerűség jelenti. Mindenesetre számos kultúrában ma sem keveredik a felnőttek és a gyerekek játéktevékenysége, amivel alapvetően semmi baj nincs a fejlődéslélektannal foglalkozó pszichológusok szerint.A cikkben megszólaló szakemberek arra is rámutatnak, hogy még ha valaki szívesen játszik a gyerekeivel, akkor is határokat kell húznia: engednie kell a gyereket egyedül vagy a kortársaival játszani, mert fejlődése szempontjából ez viszont valóban elengedhetetlenül fontos. Kérdés az is, hogy pontosan mi az, ami nem megy egy anyának, mert a tapasztalatok szerint általában nem arról van szó, hogy minden egyes tevékenységet elutasít valaki.
- Kapcsolódó: Hagyjuk néha unatkozni a gyereket!
Van, aki szeret kirándulni vagy állatkertbe menni a gyerekével, de autókat tologatni nem, más örömmel fésülgeti a babát, de nindzsásat nem játszik, vagy mondjuk szívesen épít nagy kastélyt kockákból, bújócskázni viszont (vagy legalábbis azt a furcsa és kevés kihívást jelentő valamit játszani, amit a bújócska jelent egy 4 évesnek) biztosan nem hajlandó, vagy belemegy, de halálos fáradtság tör rá a második kör után. Ez tényleg teljesen általános jelenség, és ezzel kapcsolatban létezik is egy igen egyszerű jó tanács: ha nem élvezzük, hagyjuk inkább abba. Ha túl fáradtak vagy épp rosszkedvűek vagyunk egy játékhoz, vagy egyszerűen csak ki nem állhatjuk, nyugodtan mondjunk nemet – már csak azért is, mert a gyerekek azonnal észreveszik az őszintétlenséget. Játék az, amiben minden résztvevő örömmel, szívből vesz részt, nem pedig azért, mert valaki (vagy a saját lelkiismerete) ráparancsolt. Ez legyen az alap.
Hogyan találjunk nekünk is való játékot?
Érdemes mindenekelőtt abból kiindulni, hogy mi az a játékosabb vagy játékosan is megközelíthető tevékenység, amit mi magunk is szeretünk és/vagy a napi rutinunkba tartozik – ezek többségébe ugyanis kisebb vagy nagyobb mértékben a gyerekek is bevonhatók. A kicsiket ugyanis akár a ház körüli tevékenységek, a főzés, a takarítás, a kertészkedés is kiválóan le tudja kötni (megfelelően tálalva), ha pedig a monotónia a zavaró tényező, akkor keressünk velük együtt új játékokat, vagy egyszerűen új közegeket: a lakásból menjünk a parkba, városból vidékre, játszóház helyett múzeumba, állatmenhelyre, edzőterembe, táncórára, erdőbe – ahová amúgy is menni szeretnénk.
- Kapcsolódó: Mennyi közös játék kell a gyereknek?
Nyugodtan legyünk továbbá egy kicsit önzők, és keressünk olyan játékot a játékboltban, ami beindítja a fantáziánkat – higgyük el, ha a mi érdeklődésünket felcsigázza valami, akkor az gyaníthatóan a gyerekét is fel fogja. Vagy emlékezzünk vissza, hogy miket szerettünk játszani, amikor gyerekek voltunk – aztán nézzük meg, hátha a saját gyerekünket is magával ragadja. (És ennek a másik oldala is lényeges: ha voltak olyan játékok, amiket már gyerekként is utáltunk, ne várjuk, hogy így, felnőttfejjel hirtelen majd imádni fogjuk.)Állítsunk fel továbbá bátran időbeli kereteket. Ha azt mondjuk (úgy magunknak, mint a gyereknek), hogy rendben, 15 percet hajlandóak vagyunk játszani, akkor máris nem tűnik az egész annyira rémisztőnek. Erre az időtartamra viszont forduljunk a gyerek felé teljes figyelemmel: tegyük el a telefont, toljuk félre a munkát, és legyünk csak vele. Ráadásul még az sem feltétel, hogy ténylegesen együtt játsszunk velük (például egy szerepjátékban, ami, úgy tűnik, az első számú problematikus játéktevékenység a szülők számára): szóba jöhet az is, hogy csak nézzük, figyeljük, netán buzdítjuk közben őket. Legyünk nyugodtan csak a háttér részei, hiszen így is kifejezzük számukra, hogy érdekesnek, értékesnek találjuk a játékaikat. Közben pedig még az is megeshet, hogy valamely részlet hirtelen felkelti az érdeklődésünket, és mégis belevetjük magunkat valami olyasmibe, amiről pár perccel korábban ezt még elképzelni sem tudtuk.
- Kapcsolódó: A közös játék által a szülő is újra gyerek lehet
Kapcsolódó cikkek
