Persze kérdés, hogy szükséges ez egyáltalán. Mindenki különbözik a “másiktól”, de teljesen egyedül senkinek sem jó. Amellett, hogy elfogadjuk kisgyerekünk jellemét, óvatosan segíthetünk neki a kapcsolatteremtésben.
Járjunk rendszeresen, lehetőleg mindig ugyanabban az időben játszótérre, táncházba, kisgyerekeknek szóló baba-mamás összejövetelekre, játszóházba, tornára, zenefoglalkozásra, így gyakran találkozik ugyanazokkal a gyerekekkel. A társas viselkedés terén járatosabb lesz, még ha csak a távolból figyeli is őket. Jelenlétünk biztonságot ad neki, ám húzódjunk a háttérbe, hadd válaszoljon maga, ha megszólítják, vagy ha elveszik a játékát.
A szülő mintaként szolgál: ha mi barátságosak, érdeklődők vagyunk másokkal, akkor ez jó példa a gyereknek arra, hogy másokkal együtt lenni jó dolog. A barátok, ismerősök mellett az sem mindegy, hogy a családi kapcsolataink hogy alakulnak: ha öröm együtt lenni a nagyszülőkkel, unokatestvérekkel, akkor jó esély van arra, hogy ez az öröm, várakozás a társaság után gyermekünkre is “ráragad”.
Csak rontunk a helyzeten, ha biztatgatjuk, sürgetjük, megszidjuk mulyasága miatt. Előfordulhat, hogy kisgyerekünk túl sokat van felnőttek társaságában, így sok mindenben fejlettebb a vele egykorúaknál. Adjunk neki módot arra is, hogy vele egykorúakkal is próbálgassa a játékot. Minden gyermek megérik arra, hogy a kortársai érdekelni kezdik, hogy kinél mikor jön el ez az idő, az személyiség, habitus kérdése. Nem érdemes tehát sürgetni a gyereket, figyeljünk egyéni adottságaira, de teremtsünk neki helyzeteket ahhoz, hogy ha szeretne, barátkozni, ismerkedni tudjon.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
