Nem volt baj a meséléssel, amíg feltartott mutató- és középső ujjamat nyuszifülként billegtetve mondikáltam valami egyszerű történetet az ölemben ülő egyévesnek, vagy régi Gőgös Gúnáromban bökdöstük kétévesemmel a már ismerős hóembert, cicát, csókát.
A lapozgatók között azonban egyszer csak előbukkant egy Jancsi és Juliska leporelló is. Kínlódva fogalmaztam át a történetet az akkor már hároméves kislányom számára. Még szerencse, hogy a rajzok is jótékonyan segítettek a történet szelíddé varázsolásában. Mert hát arról szó sem lehetett, hogy olyan szülőkről meséljek, akik kiviszik az erdőbe a gyerekeiket, csak azért, hogy a kicsik magukra hagyva ott pusztuljanak. Nem is beszélve a ketrecbe zárásról, a megsütésről és a kannibalizmus szörnyűségéről!
Hamarosan bajba kerültem Hófehérke és Piroska miatt is – akkoriban ezek mentek az oviban, képeskönyvek, rajzfilmek, kirakók és jelmezek formájában. Kizárt dolog, hogy esténként azzal búcsúzzam álomba merülő kislányomtól, hogy a vadász üldözi, és le akarja szúrni, vagy a nagymama ágyából farkas ugrik ki, és lenyeli a látogatóba érkező kisunokát. Mégis rákényszerültem, mert a gyerek újra és újra hallani akarta ezeket az ijesztő sztorikat. A dolog izgatott, örültem, amikor kezembe akadt Bruno Bettelheim, a neves gyermekpszichológus könyve, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek.
A mese gyógyít is
A nagy tudományból az derült ki számomra, hogy a gyerek nem azért fél, mert megijesztette a mesében szereplő farkas, boszorkány, gonosz mostoha, hanem azért szereti ezeket a történeteket, mert a félelmetes meseszereplőket végül is legyőzi a gyerek.
Ő ugyanis mindenképpen átél félelmetes, ijesztő helyzeteket, már csak azért is, mert sokat nem ért közülük. Apa, anya hangosan vitatkoztak reggel – csak nem miattam? Anya kiment a bölcsi ajtaján, eltűnt – csak nem örökre? Anya rosszkedvű – most már nem szeret? Miért csak neki lehet kopogós magassarkúja, miért csak ő rúzsozhatja ki a száját, és miért vele megy el apa este? Nem baj, amikor nagy leszek… addig is felpróbálom most anya bikinifelsőjét…
Aha, szóval ilyenkor én vagyok a gonosz mostoha – na, ezen megsértődtem egy kicsit, de megértettem, hogy a gyerek látszólag békés, jómódú világunkban is érezheti magát elhagyatottan, fenyegetve, ő is lehet dühös, kívánhat rosszat, aztán persze fél, hogy megvalósul. Egyszóval érezheti magát rosszul.
Mesével kezel a doktor néni
– Amikor orvosi vizsgálatra mentem az óvodákba, megdöbbentem, mennyi tövig rágott körmű gyerekkel találkoztam – mondja dr. Lengyel Boglárka csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvos. A szeparációs szorongás minden gyerek átéli élete első hat évében, hiszen előbb vagy utóbb el kell válni az anyától, bölcsibe, oviba kell menni, a nagyi vagy a bébiszitter vigyáz rá. Az elválás körülményei azonban nagyon sokat jelentenek abban, hogy mennyire fájdalmasnak, fenyegetőnek éli meg a gyerek.
Persze a legtöbb esetben nem lehet arra várni, hogy a gyerek megérjen az elválásra, felkészülten, örömmel és kíváncsian lépjen ki a “nagyvilágba”. A kilépés mindig tartogat meglepetéseket, izgalmakat, váratlan fordulatokat. Akárcsak a mesékben, ahol olykor nem is elzavarják, kiteszik a gyereket, hanem maga indul nagy bátran vándorútra.
Simogatás a léleknek
Összeállítottam egy mesecsokrot olyan népmesékből, amelyek kifejezetten a szeparációs szorongást oldják, tehát az elválástól való félelemmel néznek szembe. Gyermekjóga-oktató barátommal felváltva mondtuk fel a meséket egy cédére, zenész barátaink intuitív módon kapcsolódtak be a felvételkor. Így olyan zene- és meseterápiás mű született Mesetandem címmel, amelynek a hatását magunk is éreztük a készítés során.
Bár ez a cédé a gyerekeknek szól, a mesék segítségével a felnőttek is kiléphetnek a rosszul rögzült sémákból, túljuthatnak elakadásaikon, kigyógyulhatnak régi sebekből – erről szól a meseterápia.
A legegyszerűbb “gyógykezelés” a mesehallgatás: a népmesékben évszázadok tapasztalata, bölcsessége kristályosodott ki. Hiába változott meg körülöttünk a világ, érzelmeink ma is ugyanazok. Félünk, szorongunk, dühösek vagyunk, örülünk – hogyan éljük át mindezt, erről szólnak a mesék.
Persze szórakoztatnak is, ezért szeretik a gyerekek. Jobb mesét hallgatni, közösen elbábozni, újra elmeséltetni anyával, beöltözni királyfinak vagy szegénylegénynek, mint pszichológushoz járni – ez persze nem jelenti azt, hogy adott esetben az nem szükséges. Csak egyszerűen jobban esik, ahogyan jobb szelíd gyógymóddal megelőzni vagy kezelni a bajt, mint később durva beavatkozással.
Gyógyító tárgyak és illatok
A rendelőben sok síró gyerekkel találkozom, mert félnek az ismeretlen helyzettől, féltik a testük határait, amit a vizsgálat során érintek. De rendszerint hamar megnyugodnak, amikor látják, hogy ugyanolyan ruhában vagyok, mint anyukájuk, ezért is nem hordok fehér köpenyt. A ruha sokat jelent a kisgyereknek, különösen ha az anyához kötődik. Az anya egyik pólója vagy a szopiskendő a legkisebbeknek egyfajta anyahelyettesítő. Puha, anya illata érződik rajta, magához ölelheti a kisgyerek, és ami a legjobb benne, amit anyával nem tehet meg: mindenhova magával viheti.
A felnőttek nem találják épületes látványnak, ha a gyerek egy elszürkült rongyot cipel magával, jobban viselik a textil- vagy szőrállatkát, de ez kevésbé kötődik a szeretett személyhez. Amikor láttam, mennyire hiányzik a kisgyereknek az oviba, bölcsibe járás elején valamilyen biztonságot jelentő dolog, kitaláltuk az anya-apa-ölelkezős pólót. Olyan képet viszünk fel egy pamutpólóra, amelyen tükröződik a szülők szeretete – mosolyognak, átölelik egymást. Ha a kisgyerek ebben érkezik az oviba, a szülők szeretete mintegy vele marad egész napra.
Kiegészítettük a biztonságot nyújtó pólót egy fonott textilkarkötővel, amelyre különböző illóolajakat vagy akár anya kölnijét lehet cseppenteni, így az aromaterápia is támogatja a szorongás oldását. Amikor a kisgyerek napközben megszagolja a kedves karkötőt, és anya illatát érzi, megsimogatja a pólón a képet, megnyugszik tőle, és máris jobban érzi magát. Különösen a délutáni alvásnál jöhet jól mindkét “segédeszköz”, amelyeket nem lehet elvenni a gyerektől, hiszen rajta van, így nem lehet vita tárgya, hogy szabad-e bevinni cumit vagy macit, babát az alváshoz.
A saját meséd a legjobb
A doktornővel beszélgetve eszembe jutnak saját meséink. Azok, amelyeket nekem mondott valaha apukám a kisteknősről, és amelyeket én találtam ki a játszótérről fáradtan, nyűgösen hazabotorkáló kislányomnak nap mint nap, hogy nagyobb hiszti nélkül hazaérjünk a kismotorral, homokozó-hátizsákkal, babakocsis kisöcsivel megrakodva. A kisteknős felnőttkoromban ékszer formájában költözött a szívem fölé, azt pedig a szívemben őrzöm, hogy az egyszerű történetek mennyire megnyugtattak kiskoromban. Vagy talán nem is a történetek, inkább az, hogy azokra a tízpercekre összebújhattam apukámmal. A tőle kapott kitűző életem végéig “gyógyító tárgy” marad.
Kapcsolódó cikkeink:
– Olvass neki mesét, jobban megy majd a tanulás!
Kapcsolódó cikkek
