Vele beszélgetve a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, hogy a tánc, a szoptatás, az utazások, a közös játék és a színpadi alkotás megfér egymás mellett.
Mikor és hogyan lett az életed része a tánc, s miért választottad hivatásodnak?
A tánc végigkísérte az életemet. Kislányként – ahogy sokan mások is – balettra jártam, később pedig az egyetlen kortárs táncra szakosodott középiskolába, a Budapesti Táncművészeti Szakközépiskolába kerültem. Ezek az évek jelentették a fordulópontot, itt döntöttem el, hogy ezt komolyan, hivatásomként szeretném csinálni. Ebben az is fontos motivációt jelentett, hogy ez igazi alkotó, kreatív közeg volt, ahol én kipróbálhattam magam. Érettségi után egy évet a London Contemporary Dance Schoolban töltöttem, majd hazatérve szabadúszó lettem. Pár évvel később 4 művésszel megalapítottuk a Bloom! Dance kollektívát és a közösen létrehozott City című darabbal komoly sikereket értünk el itthon és külföldön is. Megkaptuk a legjobb táncelőadásért járó Lábán Rudolf-díjat is, az Aerowaves Festivalon beválogatták a 20 legjobb nemzetközi táncelőadások közé.
Mozgalmas életet éltél. Amikor babát vállaltatok, foglalkoztatott-e az a gondolat, hogy ez milyen hatással lesz a “munkaeszközödre”, a testedre, és a pályádra?
Három hónapos terhes voltam a City premierjére és ebben a darabba tértem vissza a színpadra, amikor a kislányom 3 hónapos volt. Az az igazság, hogy a babavárással, a jövővel kapcsolatban elképzelésem sem volt, mi hogyan alakul, hiszen mindenki annyira másképp éli meg ezt. A terhesség első 3 hónapjában intenzíven táncoltam, utána viszont egyáltalán nem bírtam, gyakorlatilag csak cammogtam az utcán, teljesen visszalassult az élet. Nehéz volt megmondani a koreográfusoknak, mikor fogok visszatérni, nem volt tapasztalatom abban, milyen terhesnek lenni, szülni, újra munkába állni. De nagyon szerencsés voltam, mindenki nagyon megértő volt. Abban, hogy a 3 hónapos lányom mellett már vissza tudtam menni dolgozni, biztosan az is közrejátszott, hogy fiatalon szültem, a családtól sok támogatást kaptam és a gyermekem is nagyon alkalmazkodó volt.
Hogyan építetted fel a visszatérést? Volt menetrend, vagy hagytad, hogy ösztönösen dönts a saját és a gyerek igényeit is figyelembe véve?
Azt gondoltam, ha én meg tudom teremteni a szeretetteljes, nyugalmas környezetet neki, mindegy hogy a világban hol vagyunk, rendben leszünk. A darabbal sokat utaztunk, előfordult, hogy a színházban, előadás előtt 10 perccel etettem még őt a színfalak mögött vagy éppen a próba közben a színpadon szoptattam. A környezetem és a lányom is nagyon alkalmazkodó volt. Persze, ha azt éreztem volna, hogy Lea nyugtalan, nem érzi így biztonságban magát, akkor nem csinálom. Mindig mérlegeltem, mit bír el ő és a család, ennek megfelelően vállaltam csak el a munkákat. A férjem, Bakó Tamás is táncos, így egyszerre volt nagyon megértő és támogató és rengeteg segítséget kaptunk a családjainktól is.
Volt olyan, hogy mindezek ellenére elbizonytalanodtál, jól csinálod-e?
Minden anya megéli a lelkiismeret-furdalást, szembekerül a környezet vagy önmaga hatalmas elvárásaival, és persze mindenki kiborul párszor, ez velem sem történt másként. Nagy tanulás ez a családosdi. Mindig van valami vészhelyzet, amit meg kell oldani, amikor jól kell teljesíteni. Eleinte az ember úgy gondolja, valamilyen mások által jóváhagyott rendszer szerint kell teljesíteni, hiszen olvasol róla sokat, látod mások, hogyan csinálják, rengeteg jó tanácsot kapsz, és ha ennek ellenére nálatok mégis másképp alakulnak a dolgok, akkor ez nagyon nyomasztó tud lenni. Meg kellett tanulnom, hogy ne ítélkezzem magam felett, hogy a magam, a magunk útját járjuk. Észre kellett vennem, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy figyelünk egymásra, s ebből nagy biztonsággal tudni fogjuk, mit kell tennünk. Az altatás nálunk például nem ment a klasszikus módon, próbálkoztunk vele, de nem ment. Egyszer csak elengedtem ezt az egészet és elfogadtam, hogy az én lányom később fekszik, meseolvasás után még pici masszírozni kell, a benne lévő sok-sok energiát elcsendesíteni. Aztán például a pici babaruhák vasalásánál is elérkezett egy pont, ahol már emberfeletti erők kellettek volna hozzá, hogy mindent szépen kivasalva, összehajtogatva rendbe tegyek, így hát maradtak a vasalatlan ruhák, viszont több időt fordíthattunk magunkra, magamra. Ezek mind apróságoknak tűnnek és egy sor ilyen dolgot mesélhetnék még, de ott azokban a helyzetekben komoly nehézségként jelentek meg. Egyszerűen mindenki más, mindenkinek más a jó, bíznod kell magadban, hogy jól dönthess. Amikor erre rájössz, az nagyon felszabadító.
Hogyan néz ki most az időbeosztásod? Mennyit igényel a napodból a gyerek és mennyit a munka?
Lea most már 4 éves, de nincs klasszikus menetrend vagy rutin, sokkal inkább amolyan „szabad rutin” van. Ha 3-4 napra utazom el, akkor itthon marad az apukájával. Amikor azonban több hetes távollétről van szó, akkor én is igyekszem hazajönni pár napra, de van, hogy ők jönnek ki hozzám – ahogy legutóbb egy 3 hetes próbafolyamatnál Brüsszelben – egy hétre. Amikor pedig hazajövök egy hosszabb távollétről, akkor pár napot együtt töltünk, kihagyjuk az ovit, hogy betöltsük a távolság hozta hiányt. Az életvitelünkből adódóan folyamatosan történnek velünk dolgok, mindennap adódik valami megoldandó probléma, de szerencsére ezt mindhárman jól viseljük.
Van lelkiismeret-furdalásod, ha nem a gyerekkel töltöd az időd, vagy éppen akkor, amikor vele vagy, de úgy érzed, dolgoznod kellene?
Megtanultam, hogy mindig arra koncentráljak, ahol vagyok. Eleinte nagyon kimerítő volt, hogy a próbákon és otthon is jól teljesítsek és még a kreatív, alkotó munkában is részt tudjak venni. Idővel aztán belejöttem: amikor a gyerekkel vagyok, akkor csak rá figyelek, amikor pedig próbán vagy előadáson vagyok, akkor minden idegszálammal arra koncentrálok, mert csak az az idő áll a rendelkezésemre, hogy megéljem, megtegyem, amit szeretnék. Azt gondolom, egy egészséges családban anya, apa és gyerek is jól érzi magát. Mindenkinek azt kell csinálnia, amit szeret, ez lehet a munka, másnak éppen az anyaság, de a legfontosabb, hogy megadjuk egymásnak a szabadságot, elfogadjuk a másik igényét, és ezt tiszteletben is tartsuk. Én például nem tudnék nem dolgozni és csak a gyereknevelésre koncentrálni, de van, akinek éppen az jelenti a boldogságot, ebben teljesedik ki. Nincsenek szabályok.
Volt olyan mondat, ami anyaként nagyon jókor érkezett az életedbe, átlendített egy-egy nehezebb időszakon?
Konkrét mondat nem jut eszembe, de az a mai napig rengeteg erőt ad, hogy van egy „anyatársam”.Egy táncos barátnőmmel együtt, gyakorlatilag egy időben szültünk. Jó, hogy egyszerre megyünk végig ugyanazokon a dolgokon, hogy meg tudom beszélni valakivel, aki pont ugyanazt éli, amit éppen én. Öt évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy arról fogok majd beszélgetni valakivel telefonon, hogy milyet kakilt a gyerek és mit eszik éppen vagy mit nem. Azoktól a barátaimtól nem várhatom el, hogy érdeklődéssel hallgassák ezeket a témákat, akik nincsenek ilyen helyzetben, de nagyon megnyugtató, hogy van, akivel ezt meg tudom beszélni, meg tudjuk nyugtatni egymást.
Művészként, alkotóemberként mit hozott a munkádba az anyaság? Az ezzel kapcsolatos érzéseidet tudod-e/akarod-e transzformálni valamilyen módon az általad létrehozott produkciókban?
A művész nem tudja magát kizárni az alkotásból. Bármit csinál, bármi történik vele, az akarva-akaratlanul bekerül a műbe. Sokszor csak apróságokban jelenik meg, vagy éppen abban, hogy felelősségteljesebben, átfogóbban gondolkodik valamiről. Néha talán pontosabban, koncentráltabban tudok döntést hozni, mint korábban, vagy éppen direktebb vagyok, intenzívebben reagálok valamire. Ez beépül az emberbe, érettebben nyúlok a feladatokhoz, jobban fel tudok egyes dolgokat vállalni a színpadon.
A hagyományos előadóművészeti kereteket átlépő fiatal alkotók produkcióit mutatja be a Trafó Kortárs Művészetek Háza NEXTFESZT- az Y generáció című fesztiválja, január 5. és 23. között. Ezen te is felléptél alkotóként és táncosként a Nyúzzatok meg és a Dekameron című darabban. Te mivel feszegeted a határokat?
Kicsit mást gondolok, az alkotótársaimmal együtt, arról, hogy az alkotás vagy a koreográfus szerepe mit jelent egy előadásban. Fontos számunkra, hogy a közönséget az elejétől kezdve bevonjuk a történésekbe, ne legyen távolság néző és előadó között. A Nyúzzatok meg című darabban két zenésszel is dolgozunk, akik szintén aktív részesei lesznek a táncdarabnak, ami szintén rendhagyó. A Dekameron pedig azért is nagyon érdekes számomra, mert – ahogy próbák alatt tudatosult bennem – alig táncolok darabban, mégis azt gondolom, hogy ez ízig-vérig egy táncelőadás. Az a fontos számomra, számunkra, hogy az előadói jelenlétünket erősítsük a színpadon, az előadásokban. Pont ez a két előadás nagyon erősen épít és merít az előadókból. Lehet, hogy aznap este szépen fel emelem a lábamat, de ha előadóként nem vagyok száz százalékig jelen, akkor az esztétika mit sem ér.
Kapcsolódó cikkek
