Névjegy
Név: Gombos Edina (32)
Foglalkozása: A Sláger Rádió hírszerkesztője, hírolvasója
Honnan ismerjük még: a TV2 Aktív és Magellán című műsoraiból
Férje: Alberto Costafreda (29) légiutas-kísérő
Gyereke: Costafreda Miranda, október 22-én született
Kedvencek még: négy kutya
Kikapcsolódás: salsa-aerobik, utazás, kirándulás, pihenés egy jó könyv társaságában
A büfében ajándékba kapunk egy tál pogácsát, mert hát úgy örülnek, hogy Edina visszajött. A kolléganők körbeduruzsolják, milyen csinos vagy, mondogatják, és igazuk van. Három hónappal a szülés után Edina remekül néz ki. Karcsú, a haja ápolt, arcán könnyű smink, a testhez álló fekete ruha remekül kiemeli szőkeségét. Ő persze szabadkozik.
– Kemény munka van a remek forma mögött?
– Mivel szoptatok, diétáról, lefutott kilométerekről, izzasztó aerobikról szó sem lehet. Tulajdonképpen nekem is meglepetés, hogy ilyen könnyedén visszanyertem a terhesség előtti súlyom. Arra számítottam, hogy majd rendesen meghízom a kilenc hónap alatt. Az ilyen pici nőkön már öt kiló felesleg is ötvennek néz ki.
– Hány pluszt gyűjtöttél be a várandósság alatt?
– Csak kilencet. Ez persze azért is alakult így, mert az első három hónapban minden kijött belőlem. Azt hiszem, ez már a vészes hányás kategória volt, kórházba kerültem, naponta injekcióztak. Nem csoda, hogy az első időben csak fogytam. Később már nem tagadtam meg magamtól semmit, jöhetett a rántott hús után a csokitorta.
– A fogyásban, gondolom, segít ez a hihetetlen tempó. Hánykor is kelsz?
– Hajnali négykor, szoptatás után már indulok otthonról. Tízkor még elmondom a híreket, aztán ha semmi nem jön közbe, rohanok haza. Legtöbbször én ébresztem a kislányom, hogy anya hazajött. Egész nap babázok, aztán úgy este tizenegykor fekszem. Másnap kezdődik minden elölről.
– Ne is tagadd, valami titkos alváspirulához jutottál, amit óránként bekapkodsz, és azért bírod a tempót.
– Megszoktam már ezt a napirendet. Tizenöt éve hajnalozok, ráadásul a terhesség előtti időszakban még este is forgattam. Nekem az volna a furcsa és talán fárasztó, ha egész nap otthon kéne ülnöm, a lábamat lógatva. De nem tagadom, nagyon izgultam, hogy miként fog alakulni az új életem. Hogy képes leszek-e összeegyeztetni a munkát a baba körüli teendőkkel, egyáltalán el tudok-e szakadni Mirandától. Hogy pontos legyek, az aggódás már akkor elkezdődött, mikor megtudtam, hogy anya leszek. El se tudtam képzelni, mi lesz majd velem a szülés után. Visszavárnak-e a munkahelyemre, vissza akarok-e menni, vagy inkább babáznék. Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel. Aztán teltek a hónapok, és szépen letisztultak a dolgok. Úgy köszöntem el a rádiótól, hogy február elsején újra jövök. A főnökeim persze hümmögtek, hogy majd meglátjuk, majd alakul ez még, de korrektül kezelték a megállapodást. A helyetteseimmel január végéig kötötték meg a szerződést. Mikor azonban decemberben felhívott a főnököm, nagyon elbizonytalanodtam. Túl korainak éreztem az egészet, magam se tudtam eldönteni, mit is akarok. Aztán elutaztunk Kubába, azt végigbabáztam, és úgy jöttem haza, hogy megpróbálom, ha pedig nem megy a munka, maradok otthon.
– Épp túl vagy a tízes híreken… akkor tehát?
– Lement az első nap, a második, és rájöttem, megint csak túlreagáltam a dolgokat. Mirandát legtöbbször én ébresztem, egész nap vele lehetek, este én fektetem, altatom, egyedül a hajnalt hagyom ki az otthonlétből.
– Az életed egy része a nyilvánosság előtt zajlik. Az anyaság-karrier kérdés hihetetlen indulatokat szül, gondolom, a szele hozzád is elért.
– Nem bántam meg, hogy így döntöttem. Lehet ezt merészségnek is nevezni, tudom, hogy sokan rossz anyának kiáltanak ki, de nem foglalkozom a névtelenségbe burkolózó szidalmazókkal. Semmivel sem vagyok rosszabb másoknál, a gyerekem kap egy friss, boldog, feltöltődött anyukát, aki a nap java részében vele foglalkozik.
– Nem fáj, ha ilyet mondanak?
– Dehogynem. Képzeld el, ha azt vágnák a fejedhez, hogy minek szül az ilyen! Pedig már ezerszer megfogadtam, hogy nem olvasgatom az internetes hozzászólásokat, túlteszem magam a mocskolódáson, de azért nagyon nehéz. Különben is, kikérem magamnak, hogy minősítsenek. Hogy megítéljék, milyen anya vagyok. Egyáltalán, ki látott engem a gyerekemmel, ki tudja, mennyire szeretem, hogyan dajkálom, etetem, gondozom?
– A nagymamák azért szeretnek véleményt formálni. Hogyan fogadta a kubai család az újdonsült anyukát?
– Kuba nagyon más világ. Sokkal szorosabbak a családi kötelékek, más az értékrend. Ennek persze az is oka, hogy a castrói nyomás miatt nincs semmiféle motivációjuk az embereknek. Ülnek a hintaszékben, nem hajtanak, mert minek. Úgyse lesz nyugati autójuk, több fizetésük, jobb munkahelyük, szebb házuk. Ezért a hangsúlyok más irányba, a család, a barátság, a szerelem irányába tolódtak. Hozzájuk képest mi szinte érzelemmentesnek tűnünk, úgy is hívnak: a hideg európaiak. Van is benne valami, hiszen nálunk már kihalóban vannak az igazi érzések, mindenki a pénz után fut. Alberto szülei nem tagadták, tartanak egy kicsit attól, hogy milyen anya leszek majd. Tudok-e majd úgy gondoskodni a gyerekemről, ahogy ők azt szeretnék. Kubai látogatásunk egyfajta próba is volt: megütjük-e a mértéket.
– Kőkemény teszt, ahol anyaságból vizsgáztál?
– Ugyan dehogy. Öt perc a reptéren, s szinte a nyakamba omlottak, hogy milyen csodálatos anya vagyok. Volt egy édes történet, már otthon, egy családi ebédnél. Az apósom az asztalnál köszönte meg, hogy ismert ember létemre meghoztam azt az áldozatot, hogy gyereket szültem a fiának, nekik pedig unokát. Teljesen meghatódtam.
– Mit szóltak az unokához? Látják benne a latin vonalat?
– Szinte csak az látszik… mintha a férjemet fénymásolták volna. Persze sejtettük, hogy az ő génjei erősebbek lesznek, de azt nem, hogy ennyire kiköpött apja lesz. És van még valami, amit mi sem tudtunk. A kórházban szembesültünk egy lila folttal a gyerek popsiján. Mintha valaki megverte volna. Az orvosok mondták, hogy ez a mongolfolt, és a vegyes házasságokból születnek ezzel a gyerekek. A folt később egyre kisebb lesz, ahogy nyúlik a bőr, végül szinte csak egy szépségpötty marad. Nagyon vicces.
– Milyen élményeket hoztál haza a kórházból?
– Vegyeseket. Az orvosomnál, Harsányi Lehelnél kívánni sem lehet jobbat, neki köszönhetem, hogy ilyen gördülékenyen ment minden. De maga a szülés elég kemény volt. Úgy is mondhatnám, hogy nem tűrtem jól a fájdalmat, már a harmadik érzéstelenítőt lökték belém, de sokszor volt olyan gondolatom, hogy ez már kibírhatatlan. A csodálatos szülésről szóló történeteket éppen ezért kérdőjelekkel kezelem mind a mai napig, de az tény: semmihez sem fogható édes érzés, mikor a gyerekedet odaadják a kezedbe.
– Alberto is bent volt?
– Persze. Tréningezte már előtte magát rendesen, egy német szüléssorozatot nézett a tévében, ahol mindent mutatnak premier plánban. De aztán élesben néha ő is elbizonytalanodott. Volt például egy pillanat, amikor szipogni kezdett, és aztán elment a kabátjához zsebkendőért. Később, mikor visszajött, láttam csak rajta, hogy nagyon sír. Mondta is később, hogy borzasztó volt látni, ahogy szenvedek.
– A “kárpótlást” megkaptátok már?
– Többszörösen is. Fura dolog ez a szeretet. Sokáig azt gondolod, hogy tudod, mit jelent ez az érzés. Hiszen van családod, szerelmes vagy, vágyakozol. Aztán megszületik a kisbabád, és újfajta szeretetet kapsz. Olyasmit, amit eddig soha nem ismertél. Egy mindennél erősebb érzést, amit egyedül a gyereked és az új családod iránt érzel. Ez maga a csoda.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
