Nyolc hónapos korban jelentkezik az idegenektől való félelem, mely a fejlődés természetes velejárója. Ha új arc közeledik felé, sírva tiltakozik a kicsi. Hagyjunk időt a barátkozásra. Vegyük ölbe, hogy biztonságból szemlélhesse az “idegent”, aki talán nem más, mint a hetente látott nagyi.
A következő fejlődési szakaszban a szülőtől való elválástól fél. Néha terhes, hogy a szobából sem léphetünk ki anélkül, hogy ne kapaszkodna sírva a lábszárunkba. Gyakoroljuk a helyzetet kukucskálós játékkal! A kicsi újra meg újra lelkendezve fedezi fel a takaró mögül kibukkanó mamát. Azután rendszeresen, rövid időre hagyjuk egy általa is szeretett személyre.
Az esti elalvástól, sötéttől való félelem mögött is a szeparációs, vagyis az elválástól való félelem áll. Vajon ott vannak-e a szülők, ha elalszom vagy ha nem látom őket? Nem segítünk a helyzeten, ha kézben elaltatjuk, és úgy cserkésszük be az ágyba. Felébredve tényleg megijed, hogy hol van. Inkább fektessük be az ágyába, kis fényt hagyjunk égve, vagy hagyjuk nyitva az ajtót, és végezzük a dolgunkat (vasalás, varrás, olvasás) úgy, hogy kiságyából lásson minket. A félelem legyőzéséhez türelem és idő kell.
Apró lépésekkel haladjunk előre, sokszor ismételve ugyanazt a helyzetet, amit már átélt szerencsésen. Biztosítsuk együttérzésünkről és szeretetünkről, ez bátorságot önt belé.
Segítség, kutya!
Kétéves kor körül jellemző, hogy az addigi tartózkodás félelembe csap át, és egyre többször sírva fakad a kicsi, ha állatot lát. Talán megijesztette egy kutya, vagy megcsípte egy méh, ám gyakran a szülők elutasító viselkedése, állatellenessége vagy félelme áll az ijedtség mögött. A kisgyereknél jóval nagyobb, vagy hangosan ugató, élénken mozgó kutya bizonytalan érzést kelt benne, különösen akkor, ha látja, szülei is tartanak az állattól.
A kisgyerek kétségbeesik, ha ráugrik, megnyalja. Fokozatosan, türelmesen próbáljunk közeledni vele az állatokhoz. Hajoljunk le mellé, hogy az ő szemszögéből lássuk a világot. Öleljük át, és elegendő, ha csak megnézzük a kerítés mögött álló kutyát. Mindennap sétáljunk el arra, de ne mondjunk valótlanságokat (nem harap), ne biztassuk arra, hogy simogassa meg, és ne gúnyolódjunk bátortalanságán.
A városi gyerekek a falusi nyaralás során halálra rémülhetnek a háziállatok szokatlan hangjaitól. Nem ismerik az állatok jelzéseit, szokásait, testbeszédét, ezért nem tudnak “szót érteni” velük. A vágtató ló patáinak dobogása, horkantása, az éhes disznók visítása, óldöngetése ijesztő zaj számukra. Látogassunk rendszeresen igazi falusi környezetbe, hogy ott is otthon érezhessék magukat! Nézzük meg, hogyan etetik az állatokat, hogyan fejik a tehenet, nyírják a birkát, de kíméljük meg az állatok levágásának látványától.
Talán segíthet a félelem oldásában, ha állatbarát ismerőst kutatunk fel. Tanuljuk meg együtt, hogyan kell közelíteni az állatokhoz, és tartsuk tiszteletben szokásaikat:
Fél a kutyától
Talán valamilyen kellemetlen élmény, a hangos ugatás, a gyors mozgás vagy a nagy méret áll a félelem hátterében, de lehet, hogy nem tudjuk kinyomozni az okát, miért fél kisgyerekünk a kutyától. Ne gúnyolódjunk rajta emiatt, és ne is kényszerítsük kellemetlen helyzetbe (“menj csak oda!”), hanem segítsünk neki, hogy fokozatosan oldódjon a félelme.
Ha tehetjük, menjünk gyakran állatkertbe vagy sétáljunk olyan helyen, ahol láthat állatokat. Látogassunk meg állattartó ismerősöket. Hadd szemlélődjön hosszasan, anélkül, hogy az állathoz közelítene. Először kistestű, nem ugatós kutya felé közelítsünk mindig a gazdája jelenlétében és beleegyezésével. Beszélgessünk az állatgondozásról: mikor kell sétáltatni, mit eszik, hogyan kell tisztogatni. Térjünk ki az állat érzelmeire: mikor örül, mitől fél, miért dühös. Figyeljük meg rajta azokat a jellegzetességeket, amelyekből leolvashatjuk ezeket az érzéseket (farokcsóválás, lesunyt fül, vicsorgás).
Kérdezzük meg a gyerkőcöt, ezek közül melyiktől fél. Magyarázzuk el, mit nem szabad tennünk, mivel bosszanthatjuk fel akár akaratlanul is az állatot.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
