Egy szürke napon Poci egykedvűen ült a szobájában.
– Unatkozom. Mit lehet ilyenkor csinálni? – kérdezte unottan.
– Hívjuk át a barátodat, Kristófot! – javasolta Anya.
Poci szeme hirtelen felragyogott, hiszen nagyon szeretett Kristóffal játszani. Anya felemelte a telefont, és már tárcsázta is Kristóf anyukáját.
Hamarosan kopogtattak. Poci izgatottan szaladt az ajtóhoz.
– Megérkeztek Kristófék! – kiabált örömében.
Anya is a bejárathoz sietett, és kinyitotta az ajtót. – Gyertek be! Poci már nagyon várta kis barátját.
– mondta a vendégeknek.
Kristóf anyukája segített kisfiának levenni a kabátját, sapkáját és cipőjét. Kristóf és Poci egy szempillantás alatt eltűntek a gyerekszoba felé vezető lépcsőn. A gyerekszoba gyerekzsivajtól lett hangos. A kék mozdony pöfögött körbe-körbe a sínpályán, megállt egy-egy állomáson. A daruk is munkába álltak, és szenet rakodtak a vasúti kocsikba. A piros dízelmozdony is előkerült, és hamarosan már rótta a köröket a gyerekszobában.
– Pöff-pöff! – pöfögött hangosan a gőzös.
– Beszállás! – kiabált Kristóf, amint egy állomásra tolta a kis kék mozdonyt.
– Indulás! – gurította tovább a mozdonyt Poci.
– Nem, még nem szálltak fel az utasok! – mondta határozottan Kristóf.
– De már felszálltak. Indulunk! – erősködött Poci.
A mozdonyból egyszer csak kikandikált vezetője, a manó:
– Most indulunk vagy nem? – kérdezte értetlenül.
– Neeeem! – kiabált a kis vendég.
– Deeeeee! – hangoskodott Poci.
Hatalmas vita kerekedett, a két fiúcska a mozdonyt cibálta.
A manócska kiesett a mozdony ablakán.
– Micsoda dolog ez! Hagyjátok abba azonnal! – csitította a fiúkat.
– Az enyém! – kiabálta Poci.
– Most én játszom vele! – sikított Kristóf.
– Nem adom. Az enyém! – toporzékolt Poci.
A manó rémülten ült az állomásépület tetején. – Legjobb lesz, ha gyorsan elbújok – gondolta.
Ekkor kinyílt a gyerekszoba ajtaja. Anya állt az ajtóban. Nagyon mérgesnek látszott.
– Mi ez a kiabálás?! – vonta kérdőre a fiúkat.
– Kristóf elvette a mozdonyom – panaszkodott Poci.
– Csak játszom vele – védekezett Kristóf.
– Az enyém! – erősködött Poci.
– Valóban a tiéd. Viszont Kristóf is szeretne játszani vele. Te akkor is játszhatsz vele, amikor Kristóf otthon van. Ám egyedül unalmas a játék! Ezt te is jól tudod, ugye? – mondta Anya szép csendesen. – Amíg nem volt itt a barátod, unatkoztál. Barátok nélkül unalmas a játék! – folytatta Anya.
A két kisfiú elcsendesedett. Elgondolkodva hallgatták Anyát.
– Mutasd csak meg Kristófnak, hogy tud fütyülni a mozdonyod! – mondta Anya, miközben megsimogatta a fiúkat.
– Fütyülni? – csillant fel a kíváncsiság Kristóf szemében.
– Bizony! Nézd csak, itt kell megnyomni! – mutatta Poci boldogan.
– Hú, de szuper! Kipróbálhatom? – kérdezte a kis vendég.
– Hát persze! – egyezett bele Poci, és barátjának nyújtotta a mozdonyt.
– De hová lett a mozdonyvezető manó?
– Nincs a mozdonyban – kukucskált be Kristóf a piciny ablakon.
– Itt vagyok!– hallatszott egy vékonyka hang az egyik állomásépületből. – Elbújtam, mert veszekedtetek, és akkor én nem vezetem a mozdonyt – jelentette ki határozottan a manó. – Csak jó barátokkal szeretek játszani!
– Mi jó barátok vagyunk! – mondta egyszerre a két kisfiú.
– Többé nem veszekszünk! – mondta Poci.
– Tényleg nem. Soha többé! – tette hozzá Kristóf.
Ekkor a manó visszaugrott a mozdonyba, és folytatódhatott a játék, de most veszekedés nélkül.
Valóban, így sokkal izgalmasabb volt a vonatozás. Egyszer Poci, máskor Kristóf irányította a mozdonyt. A manó pedig boldog volt, és pontosan tudta, mikor kell indulnia és megállnia, mert a fiúk már nem vitatkoztak ezen.
Kapcsolódó cikkek
