Mire emlékszel, hogyan találkoztál gyerekkorodban a mesékkel?
Az első emlékeim a nagyszüleim házához kötnek, ott éltünk három éves koromig. Mai napig emlékszem egy szőttes falvédőre – két szarvas iszik rajta a patakparton a naplementében -, amit nézegettem mesehallgatás közben. Ma már giccsesnek mondanánk ezt a képet, de ahogy eszembe jut, az akkori békés hangulat is előjön vele együtt. Olyan varázsképféle volt ez számomra, ami megelevenedik, háromdimenzióssá válik, előbukkan belőle a rejtett tartalom, ha ráfókuszálunk. A belső képalkotás egyik első mozzanata zajlott le bennem akkor, aminek egyébként a mesehallgatáskor is nagy szerepe van.
Ki mesélt neked, fejből vagy könyvből, mikor kezdtél el magad is mesét olvasni?
Anyukám nagyon sok népmesét olvasott nekem különböző mesegyűjteményekből, köztük volt a Nagyapó mesefája sorozat, Illyés Gyula, Benedek Elek mesegyűjteménye, Népek meséi sorozat. Már jóval az “ajánlott” idő előtt, tehát három éves korom előtt is hallgattam olyan népmeséket, tündérmeséket, amik szakmai szempontból még nem az életkoromnak valók voltak. Minden este alkudozásba torkollott, még egyet, még egyet… Apukám verseket olvasott, mondott nekem, valahogy így megosztva alakult ez kettejük között. Akkor már a saját otthonunkban laktunk, összetolva két fotel, ott ültünk apukám és én. Nagyapám pedig élőszóval mesélt, nem is annyira meséket, inkább a saját átélt helyzeteit, életmeséket a gyerekkoráról a többszöri határáthelyezés sújtotta erdélyi szülőföldön, a ministrálásról, fogadásokról, csínytevésekről a barátaival. Igazi tréfás mesemondó volt, és a családi összejöveteleken hagyománya is volt nálunk az ilyen fajta mesélésnek.
Amikor ma mesélésről beszélek, nemcsak a népmesékre, kortárs mesékre, hanem az ilyen életmesékre, családi történetekre is gondolok. Kora gyerekkoromtól kezdve hallgattam ezeket a dédnagyszüleim asztalánál. Énekeltük azt a dalt, hogy Ez a nóta, nóta körbejár…, és akire rátalált, akire jutott az utolsó szótag, mondott egy éneket, azt elénekeltük együtt, aztán így folytatódott tovább. Ugyanezt csináltuk a történetekkel is, számtalanszor elmesélték ugyanazokat a tréfás vagy éppen izgalmas családi történeteket: hogyan szöktek meg a fogságból, hogyan játszották ki a kommunizmus éveiben a rendőrség éberségét. A bőröm alá ivódtak ezek a történetek, amelyek azt üzenték, hogy nincs olyan nehézség, probléma, amit ne lehetne valahogy megoldani. Minden helyzetben ki lehet találni valamit. Érdekes, hogy már kicsiként is beavatódtam ebbe, holott pajzán dalok is megszólaltak.
Miért fontosak ezek a régi történetek?
Olyanok voltak ezek az élettörténetek, mint a népmesék: valami kimozdította a főhőst a komfortzónájából, elindult, megküzdött a sárkánnyal, a nehézséggel, közben mindig volt segítőtárs, mindig volt barát. A mi életünkben mindig akadt probléma, mindig kellett szerezni valamit, cipőt, élelmiszert, de a tágas családban, kiterjedt rokonságban segítség is került. Életrevaló nagyapám számára nem volt olyan, amit ő ne tudott volna megszerezni, elintézni, sütött belőle az életbátorság. Tehát a történetek mindig jól végződtek.
A Mesepszichológia a gyakorlatban című, Kerekes Valériával együtt írt könyvemben, a narancssárga könyvemben éppen erről írok. Elkezdtem kutatni, milyen szerepe van a családtörténeteknek, hogy ez a koherens élettörténeti narratíva mennyiben segít az önbecsülés, a küzdőképesség és a reziliencia megalapozásában. Sok kutatás bizonyítja, hogy minél többet hall egy gyerek a családja élettörténetéről, annál magasabb az önbecsülése és a rugalmas alkalmazkodóképessége.
Hogyan segítenek a családi történetek?
Nem mindegy, hogyan mondjuk el az élettörténeteket. Az emelkedő, elkendőző narratíva szerint egy negatív pontból eljutunk a pozitívba, ám a történetben ki vannak lúgozva a pozitívumok: szegények voltunk, mint a templom egere, de nagyapám megnyerte az ötös lottót. Az ilyen narratíva csak a sikerekről számol be: a mi házasságunkban minden rendben van, álommelót végzünk, nálunk nincs testvérféltékenység, stb. Nehéz ezzel a narratívával együttélni, mert állandó szorongást von maga után, arra ugyanis nem ad modellt, hogyan kell megküzdeni.
Az ereszkedő narratíva szerint egy pozitív pontból jutunk el egy negatívba, és ennek a családi bűnbak vagy egy múltbeli hiba az oka: ha az apád nem itta volna el a pénzt, ha Hufnágel Pistához mentem volna, ha nem ezt a szakmát tanultam volna… Akárhonnan indul is, minden történet ugyanott végződik: ki a hibás, hol rontottuk el.
A narratívák szerkesztésének három módja közül – emelkedő-elkendőző, ereszkedő és oszcilláló-váltakozó – csak az utóbbi segít igazából. Leégett a házunk, de újjáépítettük, valaki elveszítette a családból a vagyont, de másvalaki visszaszerezte, belekeveredtünk valamilyen galibába, de kikecmeregtünk belőle. Ez a családi történetmesélés éppen a népmesék szerkezetére épül fel, és ez ad erőt. Ebből éppen azt tanulja meg a gyerek, hogy ha probléma, konfliktus van, az még csak a történet közepe, rajta áll, hogyan fejezi be. Így elsajátíthatja az átkeretezés technikáját is: a történet nem fog megváltozni, de azt bárki megváltoztathatja, hogyan nézi a történetet. A nehézségekből, krízishelyzetekből valami tanulságot tovább lehet vinni. A humán erőforrásképzésnek is fontos része, hogyan tanuljunk a kudarcainkból, de szülőként is hasznosíthatjuk korábbi balfogásainkat.
Hogyan kezdtél hivatásszerűen is a mesékkel foglalkozni?
Mindig nagy olvasó voltam, a paplan alatt elemlámpánál faltam a könyveket. Ez elkísért akkor is, amikor tanítóképzőbe jártam, akkor is, amikor tanító néniként meséltem a gyerekeknek. Pszichológia szakos hallgatóként részt vettem egy gyerekek körében végzett országos felmérés kiértékelésében. Egyik feladatuk az volt, hogy írjanak mesét. A negyedikeseknél nagyon érdekesen találkozott a mesére irányulás és a valósághoz való kapcsolat, a mesés elemek keveredtek a valóságosakkal. Tudományos diákkörön kezdtem ezeket a meséket elemezni, feldolgozni, aztán később a tartalomelemzés módszerét is megtanultam, és ebből írtam a szakdolgozatomat. Óriási munka volt, több mint 1700 mese többféle szakmai szempont szerinti feldolgozása, aztán még a doktori munkámat is ebből készítettem egy újabb szempont szerint.
Aztán te is írtál meséket, ez hogyan jött?
Kezdetben iskolapszichológusként dolgoztam, majd egyetemi tanársegédként, adjunktusként, trénerként egészen más területen. Nagy álmom volt, hogy a nagy mestereket, Popper Pétert, Ranschburg Jenőt, Vekerdy Tamást elhozzam Marosvásárhelyre. Ezért felvettem a kapcsolatot az akkor még Mesterkurzus néven futó Nyitott Akadémiával. Elindult Erdélyben is ez a rendezvénysorozat, létrejött a Kulcslyuk Kiadó, és ekkor felmerült, hogy olyan könyvet írjak, amely az elmélet mellett (hogyan kell mesélni, mesekorszakok, érzelmi intelligencia) meséket is tartalmazzon.
A meseírás jó hívószó volt számomra, 2012-ben így írtam meg a lila Mesepszichológia könyvet. Majdnem egy évig vezette a sikerlistát, ezután elindultak az előadásaim is a mesetémában, és rám ragadt a mesepszichológus titulus. Aztán jött a többi könyv, a mesék folytatást kaptak. Az első tíz mese az első kötetben jelent meg, a második tíz mese a zöld mesepszichológia könyvben, majd írtam még tízet, és ezek együtt jelentek meg a Lilla és Tündérbogyó kötetben szakirodalom nélkül, mesekönyvként gyerekek számára. Majd a folytatásban nőnek a szereplők is, és nyolc-kilenc évesen elbúcsúznak a képzeletbeli barátoktól.
A magánéletedben és a munkádban egymással párhuzamosan kapnak szerepet a mesék?
A narancssárga könyvemben (Mesepszichológia a gyakorlatban) írtam az életmesékről, családtörténetekről, rítusok, szertartások szerepéről. Miután megszülettek a gyerekeim, a sematikus, csak a mérhető adatokat rögzítő babanaplók helyett megírtam az én babanaplómat, a Te mesédet. Aztán ahogy nőttek a gyerekeim, kerestem, hogyan lehetne valós személyek életútját megírni nem iskolás módon. Így írtam aztán a Valódi példaképekben gyerekeket és felnőtteket egyaránt megszólító in medias res induló, visszamenős narratív szerkezetű történeteket a “híres emberekről”.
Nálunk az egész napot átfogja a mesélés. Sokszor utazunk, és nem köti le a gyerekeket a hangos könyv, így én vagy apa mesélünk felváltva. Az utazáson kívül a nehéz helyzeteket is mesével oldjuk, nekem is a mesék segítettek, amikor két évvel ezelőtt elveszítettem az édesanyámat. Az esti mesélés pedig kihagyhatatlan.
Másik kedvenc területed a tréningszakma. Meddig kell fejlődni, és mi motivál erre valakit?
A csapatmunkában hiszek, akár munkahelyi kollégákról, barátokról vagy egy családról van szó. A csoport több mint a tagok összessége, az élet is a csoportdinamikáról szól, ki kell bírni ennek a feszültségét, mert ez előrevisz, így születnek a megoldások. A tréning során a komfortzónából való kimozdulás hozza helyzetbe a résztvevőket, és miközben a megszokottól valami egészen mást tapasztalnak meg, lehetőségük van a fejlődésre. Ehhez is szükséges egyfajta életbátorság, miközben lehetőség van erősödni ezen a területen. A trénernek is kihívás ez, mindenféle életbátorságot igénylő helyzetben részt kell venni, legyen az kenuzás, barlangászás, sziklamászás.
A személyiségfejlődés/fejlesztés egy életen át tartó folyamat, a cél a “tetejetlen fa legteteje”. Az élethosszig való tanulásban hiszek, örök tanulók vagyunk, és akkor érjük el az időskori integritást, ha végigcsináltuk az előző szakaszokat. A cél egy koherens élettörténeti narratíva, összerendezni az életünket, megérteni az okokat. Tény, hogy az életben a változáshoz, előrelépéshez a jelen helyzet nyomása, feszültsége, egy krízishelyzet adja a motivációt.
Milyen terveid vannak, mit szeretnél megvalósítani a közeljövőben?
Tizennyolc éves koromtól folyamatosan tanulok, tanítok, vizsgázom és vizsgáztatok, most az utolsó képzésem is befejeződik, ezzel ez a tanulós-vizsgázós szakasz lezárul egy időre. Nagy álmom, hogy egy olyan mesét írjak, amiből aztán film készül. Többször tapasztaltam, hogy amin éppen gondolkodom, arra szembejön a megvalósítás lehetősége, és talán ezzel is így lesz. Egyik kedvencem a fókatündér legendájára épített A tenger dala mesefilm. Ez is motivál a mesefilm készítés felé.
Kapcsolódó cikkek
