Amikor huszonévesen először gondolkoztam el a gyerekvállaláson, rögtön ti jutottatok az eszembe. Ekkor már tisztában voltam vele, hogy mennyi aggódást és álmatlan éjszakát okoztam nektek gyerekként, majd később a lázadó tinikoromban, és megrémített a tudat, hogy mindezzel most majd a páromnak és nekem kell szembe nézni. Elbizonytalanodtam. Bármennyire is vágytam a gyerekre, féltem, hogy nem lesz belőlem elég jó anya. Még ma is pontosan emlékszem a napra, amikor az egyik hétvégén végső elkeseredésemben haza látogattam hozzátok, és elmondtam nektek minden bizonytalanságomat. Senkitől sem kaptam olyan megnyugtató szavakat, mint akkor és ott tőletek. Nemcsak az önbizalmamat raktátok helyre, de arról is biztosítottatok, hogy bármire is legyen szükségem nekem, vagy a gyerekemnek, amiben tudtok, ti mindig segíteni fogtok.
Persze nagyon is jó volt tudni, hogy a gyerekemnek olyan nagyszülei lesznek, akik aktívan részt szeretnének venni az életében, ám én a beszélgetésünk után titokban elhatároztam, hogy nem szeretnék rátok több terhet róni. Azt gondoltam, hogy ha Ákos és én összefogunk, mindennel meg fogunk tudni birkózni ketten – hiszen végső soron mégis csak mi leszünk a szülők, – ti pedig csak akkor és úgy fogtok nagyszülői szerepbe bújni, amikor és ahogy számotokra kényelmes lesz. Tudom jól, mennyire vártátok már a nyugdíjas éveket, hogy végre újra magatokra, a házasságotokra koncentrálhassatok, hogy bejárjátok az országot, és felhőtlenül, gondok nélkül élvezhessétek az életet. Hosszú-hosszú éveken keresztül mindig az én boldogságomat helyeztétek minden elé, miközben magatokat, a saját igényeitek háttérbe szorítottátok. Eljött az ideje, hogy végre ti legyetek saját magatoknak az elsők. Mindezt tehát jó előre elterveztem magamban, és meg voltam róla győződve, hogy az elhatározásomat meg is fogom tudni valósítani.
Két évre rá aztán megszületett Rozi, akinek az érkezése az egész család életét bearanyozta. Nem volt könnyű, azt egy percig sem állítom, de mivel Ákossal közösen osztottuk fel egymás között a gyereknevelés terheit, mindkettőnket sokkal kevésbé viselte meg az újonnan jött szülőség. Ti is láthattátok, hogy egy gyerekkel tényleg jól el tudtunk ketten is boldogulni. Hiába ajánlgattátok rendszeresen a segítséget, nem akartalak titeket leterhelni, örültem neki, hogy nagyszülőként nektek csak a játékkal és a kacagással kell foglalkoznotok. Ha már Ákos szülei nem élnek, és nem lehetnek a kis unokájukkal, legalább ti élvezhessétek ki az együttlétek minden pillanatát. Aztán ahogy Rozi hároméves lett, úgy éreztük végre felkészültünk egy második babára. Sejtettük, hogy két gyerekkel már nem lesz olyan egyszerű a dolgunk, de még mindig bíztunk magunkban, akartuk hinni, hogy ketten ezt is meg fogjuk tudni oldani. Nos, most már belátjuk, hogy kicsit talán túl optimistán álltunk a helyzethez. Kezdetben még minden olajozottan ment, próbáltunk minél hatékonyabban egyensúlyozni a feladatok között, de szépen lassan azt kezdtem érezni, hogy a tökéletesen felépített kártyavár egyszerűen ránk fog omlani, ha nem kérünk valahonnan segítséget. Akkor jött az az első mélypont, amikor a gyerekek először lettek egyszerre betegek. A köhögést rám is átragasztották, és egy nap múlva már az ágyat nyomtam lázasan. Kérnem sem kellett, anya te rögtön nálunk teremtél, és rendet csináltál az egyre jobban eluralkodó káoszban. Bár az eset után ezek az egynapos besegítések egyre jobban elszaporodtak, továbbra is próbáltam tartani magam a fogadalmamhoz, hogy amennyire csak lehet, ne terheljelek le benneteket a mi gondunkkal.
Így jutottunk el ehhez az idei nyárhoz.
Mikor kiderült, hogy Ákosnak a nyáron több hétre külföldre kell utaznia az egyik projektje miatt, bevallom, kicsit kétségbe estem. Jó előre felosztottuk egymás között, hogy ki mikor fog szabadságot kivenni, hogy a gyerekek melyik napokon fognak napközibe menni, és így a beosztásunkkal sikeresen le tudtuk fedni az egész nyarat. Milyen büszkék voltunk magunkra, hogy segítség nélkül meg fogunk birkózni az első olyan nyárral, amikor már én is újra munkába álltam. Ezt a biztosnak tűnő tervünket robbantotta pillanatok alatt fel Ákos új megbízatása. Emlékszem, ahogy szipogva meséltem neked anya, telefonon a híreket, és el sem tudtam képzelni, hogyan fogjuk ezt a helyzetet megoldani. Tudtam, hogy nektek is meg volt már a tervetek a nyárra, ezért hát eszembe sem jutott a ti nyakatokba varrni ezt a feladatot. Apa azonban hirtelen átvette a telefont, és mint egy rosszalkodó kislányt, azonnal helyre tett. “Hogy gondolod kislányom, hogy egy ilyen helyzetben nem fogunk nektek segíteni?” – még most is hallom a már-már felháborodott, de közben nagyon is szeretetteljes hangját.
Ha ti nem lennétek, nem tudom mi lett volna velünk ezen a nyáron. Mindketten elmúltatok hatvan évesek, de gondolkodás nélkül bevállaltátok, hogy azokon a heteken, amikor Ákos maradt volna itthon, ti vigyázzatok a gyerekekre. Mivel Rozi és Milán is rajong értetek és szinte isszák a szavaitokat, biztos vagyok benne, hogy számukra hatalmas élmény lesz ennyi időt egyhuzamban eltölteni a nagyszülőkkel. Egy 3 és 6 éves gyerekkel biztosan nem lesz könnyű, de olyan szeretettel veszitek őket körül, hogy tudom, nálatok jobb bébiszittert keresve sem találtam volna.
Köszönöm anya és apa, hogy ti vagytok a világ legjobb nagyszülei!
Kapcsolódó cikkek
