Rémes kétéves?
Bende fiam kétéves, és az én szememben még baba. Amikor a pufi karjával átölel, és a puha szájával puszit ad, akkor elolvadok. De amikor befeszül az akarata, ki tudnék szaladni a világból. “Nagyfiú vagyok!” – közli, és pontosan tudja, hogy mit akar. Nem akar aludni, nem akar enni, nem akar felöltözni, nem akar elindulni, nem akar hazamenni. Csupa olyan dolgot, amit muszáj. Hiába magyarázom neki, még nem érti. Hiszen csak kétéves.
A viselkedése nem egyedi, és bármilyen fárasztó is szülői szemmel nézve, pszichológiai szempontból teljesen normális. A kétéves a pillanatban él, nincs fogalma sem a múltról, sem a jövőről. Nem tud várni, és nem érti, hogy miért kell olyan dolgokat csinálnia, amiket nem akar. Beszélhetünk hozzá, magyarázhatunk neki – de hiába.
Hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek, nem érti, hogy a tetteinek következménye van. Hiába mondjuk, nem elég. Neki muszáj megtapasztania, hogy anyának fáj, ha megharapják, hogy rákiabálnak, ha leszalad a járdáról, hogy akkor is leoltjuk a villanyt, amikor ő még játszana. Hiába magyarázzuk neki, nem érti, miért van ez így, mert a világnak, amelyben él, ő a középpontja.
– Miért tettél mogyorót a kosaradba? Én nem szeretem… – kérdezte a szomszéd hároméves fia, amikor összetalálkoztunk a boltban, és ez a kérdés pontos bepillantást ad ennek a korosztálynak a gondolkodásába. Hogy esetleg nekünk ízlik a mogyoró, és mi szívesen esszük, fel sem merül benne. Az ő univerzumában ez nem létező szempont.
A rosszmájúak szerint nincs jó kétéves, csak olyan, akinek nincs annyi kreativitása, mint a rosszalkodónak. Ezek szerint én nyugodt lehetek – ötletekből nálunk nincs hiány. Az én fiamat éppen ezért egész nap szemmel kell tartani, és óránként kell megakadályoznom, hogy komoly balesetet szenvedjen, vagy komoly kárt tegyen. Hiába magyarázok meg mindent, ő csak annyit érzékel, hogy már megint nem teheti azt, amit szeretne, és ettől rettenetesen ideges lesz. Frusztrált és hisztis. Ami az ő szempontjából érthető, hiszen fogalma sincsen arról, hogy miért nem engedem, hogy az ollóval játsszon, vagy villával szurkálja a falat. Az ő nézőpontjából ezek nagyon is mókás dolgok, amelyeket én megakadályozok egy számára ismeretlen okból.
Az ugyanis, hogy fájni fog, ha megvágod magad (de még nem történt meg), vagy hogy kárt teszel valamiben (a fal úgy is szép, ha lyukas), értelmezhetetlen szempontok. Ráadásul amit megért, azt sem hiszi el feltétlenül, hiszen hiába mondom, hogy ebéd előtt nem szabad csokit enni, mikor azt tapasztalja, hogy az sokkal finomabb, mint a főzelék. Mivel nem tudja felfogni az én szempontjaimat, marad a zokogás, hátha megpuhulok.
Ami néha megtörténik – mert néha tényleg maradhatunk még tíz percet a téren, és végül jöhet akár szandálban is, ha nem akarja a félcipőt. Így alakulunk mindketten. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden alkalommal a szülőnek kell alkalmazkodnia, akkor sem, ha ez néha könnyebbnek tűnik, mint felvállalni a folyamatosnak tűnő hadakozást. Merthogy szabályok vannak – és ez az a kor, amikor ezeket meg kell tanulni.
Kapcsolódó cikkeink:
- Dackorszak: “ami tényleg bevált”
- A hiszti hálójában
- 6 tipp, hogy könnyedén túléld a dackorszakot
- Segítség, itt a hisztikorszak!
Kapcsolódó cikkek
