Kedves Judit!Féléves a kisfiam, de sajnos csak három hónapos korában mondtam ki, hogy ebből aztán elég. Addig szigorúan, óra szerint igyekeztem etetni, fejtem, hogy legyen elég tejem, és külön szobában altattam. Sírni hagyni már akkor sem tudtam, mindig igyekeztem megnyugtatni, amiből egész napos nyűglődés lett. De kaptam is érte hideget-meleget gyerekorvostól, rokonoktól, hogy elkényeztetem, és majd meglátom, hogy ki fog használni. Végül a védőnőm mondta, hogy hallgassak nyugodtan az ösztöneimre. Azóta sokkal könnyebb minden, viszont ahogy elkezdtem utánaolvasni (A kontinuum-elv, A szükséges szeretet című könyveket), rájöttem, hogy mennyi fölösleges kínlódásnak tettem ki Milánt. Állandó bűntudatom van, milyen szörnyű lehetett az első három hónapja, és ez biztos nyomot hagy benne. Végleg elrontottam?Zsuzsi
Kedves Zsuzsi!
Szeretnélek megnyugtatni: nem rontottad el végleg! A gyerekek rugalmasak, és képesek arra, hogy amiben hiányt szenvedtek, idővel magukba szippantsák – feltéve, ha később megkapják az igényeiket kielégítő testközelséget, gondoskodást és azt a sok-sok ingert, ami az anyai (apai, testvéri, nagyanyai) karok biztonságából nem kellemetlen és félelmetes számukra, hanem izgalmas és érdekes. Ha három hónapos kora óta sokat hordozod, összebújsz vele, igény szerint szoptatod, és nem várod el tőle, hogy „rendesen viselkedjen”, akkor helyreáll a lélek.
Sokan mondták neked, hogy ha sokszor veszed fel a gyereket, majd meglátod, hogy ki fog használni. Ez a megközelítés nagyon elterjedt a nyugati kultúrában. De nézzük csak meg az üzenetét! Ha szeretsz valakit, és átadod magad neki, kihasznál, rászed! Vigyázz, veszélyes valakit megszeretni, veszélyes bízni benne! Ez teljesen neurotikus, beteg gondolat!
Képzeljük el, hogy egy fiatal felnőtt azzal küzd, hogy nem tud tartós párkapcsolatot fenntartani. Elmondja a történetét egy pszichológusnak, aki több ülés után rájön, hogy a páciense problémája mögött az áll: nem bízik egyik aktuális partnerében sem, mert fél, hogy az majd visszaél ezzel. Mit mond erre a pszichológus? Azt, hogy ezzel a problémával foglalkozni kell. Ez így nem normális, nem egészséges. Beteg! És ezt mindannyian elfogadjuk.
Hogy lehet az, hogy a társadalom párkapcsolati téren abnormálisnak tekinti ezt a lelkiállapotot, miközben a csecsemővel kialakított viszony területén ezt tartja normálisnak? Évtizedek óta elvárja az anyáktól, hogy beteges viszonyt alakítsanak ki gyerekükkel. Hibának tartja, hogy feltétel nélküli szeretettel vegyék körül a kisbabát, hogy kielégítsék a szükségleteit, hogy bízzanak benne. Eredendően gonosztevőként kezeli a babát, aki ugrásra készen figyeli, hogy hol keletkezik rés a szülők éberségén, amit azon nyomban kihasznál, és manipulálni kezdi őket.
„Ha minden jól megy, ez még nem jelenti azt, hogy nem kell résen lennetek!” írja Dr. Eduard Estivill és Sylvia de Béjar Aludj jól, gyermekem! című könyvében. Vagy Tracy Hogg ezt mondja A suttogó titkaiban: „Hiszen ő még csak egy csecsemő, az ég szerelmére. Nem tudja, mi jó neki és mi nem.”
Ezek egy beteg, paranoid társadalom szavai. Az új generáció feladata, hogy ezt felismerje, és megszabaduljon az ártalmas szemlélettől. Nagyon nehéz munka, sok szülőnek okoz vívódást, sőt bűntudatot, ahogy neked is. Hidd el, nem vagy egyedül, sokan „elrontottuk”. Én magam a többedik gyerekemnél értettem meg, hogy milyen csapdába estünk. Neked csak három hónap kellett hozzá. Gratulálok! És sok-sok ölelgetős, hordozós, bizalommal teli időt kívánok nektek!
Judit
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
