Kisgyerekkortól kezdve központi kérdés az ember életében, hogy kivel barátkozik. Amikor a szüleink kezét szorongatva először léptük át az első olyan intézmény kapuját, ahol napközbenre nélkülük maradtunk, nem volt más választásunk, mint hogy mások társaságában vártuk, hogy aztán a szüleink a munkanap végeztével végre értünk jöjjenek, és hazavigyenek a biztonságos, puha családi fészekbe.
Ahogy teltek-múltak a hetek, ez a várakozás is úgy lett napról-napra könnyebb, hiszen egy idő után sikerült egy kicsit közelebbi kapcsolatot kialakítani néhány kortársunkkal, és ezáltal úgy éreztük; gyorsabban telik az idő, míg végre anyu, vagy apu – egy átdolgozott nap után – értünk jön és hazavisz minket.
Mire iskolások lettünk, maga az ismeretlentől való félelem nem volt ismeretlen többé. De addigra valamelyest sikerült megértenünk: ez bizony már egész életünkben így lesz. Időről-időre új helyen, új közösségben, új szituációban kell majd mindent elölről kezdenünk, és helyt állnunk.
Nagyjából a kiskamaszkor küszöbén, egy fülledt őszi napon történhetett, hogy egyszer csak azt éreztük: most már talán szívesebben lógunk a barátainkkal, mint amennyire azt várjuk, hogy újra a szüleinkkel legyünk. Ugyan továbbra is hatalmas szükség volt az ő helyeslésükre, drukkolásukra, és támaszukra, ha valami nem úgy sült el, ahogyan azt előre elterveztük, de az életünk történései már kezdtek attól igazi értékké válni, ha megoszthattuk a barátainkkal.
A barát kifejezés persze ebben az életkorban még hangsúlyosan idézőjelben kezelendő. Hiszen ekkor még erősen dolgozott bennünk az énkeresés, a saját hangunk és utunk megtalálása, amely folyamatokat sem kikerülni, sem pedig siettetni nem lehet. Éppen ezért sokszor találtuk magunkat abban a szituációban, hogy magányosak és meg nem értettek voltunk pont azok mellett az emberek mellett, akiktől azt reméltük, hogy ezen az érzésen ők fognak tudni a leginkább enyhíteni.
Ilyenkor barátok helyett a szüleink még szinte minden fájdalmunkra szolgáltak gyógyírrel, és minden problémánkra találtak megoldást. Csak éppen arra nem, ami talán a legrosszabb volt: a tökéletes kortárs kapcsolat hiánya.
Sokunk életében az első szerelem könnyebben kopogtatott be az életünk ajtaján, mint az igaz barátság. De a legtöbbször nagyjából egyidőben történt, hogy úgy tizenöt és tizenhét éves korunk között egyszer csak valakivel vagy valakikkel elkezdett működni a kémia. Egyszer csak ugyanazt gondoltuk Ibsen vagy Tolsztoj nőalakjainak tanulmányozása közben: hogy bizony minden másképp alakult volna Nóra vagy Anna Karenina életében, ha olyan barátnő állt volna mellettük, mint amilyen nekünk van. Mélyen és szenvedéllyel éltük meg a barátságainkat. És ami a legfontosabb: az életünk jelentős részét ezzel a bizonyos baráttal osztottuk meg. Vagyis sülve-főve együtt voltunk. Együtt tanultunk, együtt jártunk tornázni, bulizni, a bulikban pisilni, együtt sírtunk és nevettünk. És együtt éltük meg a mindent elsöprő első igaz szerelmet, amelyet hamar és viszonylag könnyen elsöpört a következő. A barátnőnk és mi egy lélek voltunk két testben.
Mintha egy pillanatra megállt volna az idő. És azt hittük, hogy ez a pillanat örökké fog tartani. Hogy nekünk többé nem kell semmilyen problémával egyedül szembenéznünk, mert mindig ott lesz mellettünk az a lelki társ, a barátnőnk, aki eddig is átsegített a kamaszkor olyan legsötétebb óráin, mint a félelem az egyetemi felvételitől, vagy attól, hogy az aktuális nagy ő talán mégsem az igazi. Abban a pillanatban teljesen elfelejtettük, hogy nemsokára megint ránk talál a változás, amely pusztán az idő múlásának tényénél fogva meg fog történni, nem pedig sors, vagy az élet kegyetlen játéka okán.
És ez a változás meg is történt. Talán egy másik városban kezdtük meg az egyetemi tanulmányainkat vagy csak egy másik szakon. De ez az új helyzet már pont elég volt ahhoz, hogy elkezdjen egy icipicit egyre odébb és odébb lökni minket egymástól, hogy aztán lassan megértsük: egyedül, a barátnőnk árnyéka nélkül is helyt kell tudnunk állni.
Aztán megtaláltuk a nagy őt. Akivel megkezdődhetett a tündérmese: a ‚boldogan élünk, míg meg nem halunk‘ életérzés és a családalapítás időszaka. Nincs azzal semmi baj, hogy ennek az időszaknak a legtöbben úgy vágunk neki, ahogyan azt a Disney mesékben, és az amerikai rom-komokban láttuk: naivan és gyanútlanul. Csakhogy ezután mindenképpen annak kell következnie, ami ezekből a történetekből kimaradt: a valóságnak. A valóság márpedig az, hogy nem alakulhat minden tökéletesen, zökkenő- és fájdalommentesen. Ami egyébként nem biztos, hogy baj. Csak éppen egyedül megélni piszkosul nehéz. Márpedig addigra, mire leakasztottuk a herceget fehér lovon, és világra hoztunk egy vagy több trónörököst, egészen biztos, hogy az a bizonyos régi barátság nincs annyira kéznél, hogy olyan mértékben átsegítsen az élet nevű kalandos és döcögős utazáson, mint amennyire a gimnáziumi évek alatt tudott.
A hercegünk pedig – státuszánál fogva – soha nem lesz képes betölteni azt a nagy űrt, amelyet az igaz barátság hiánya hagyott maga után.
Hogy mi következik ezután, arról Isaac Asimov egyik műve jut eszembe, amelyben egy elképzelt távoli jövőben az emberek egymástól elszigetelten élnek, mindenki a maga bolygóján, és egymással csupán holografikus kivetítéseiken keresztül érintkeznek.
Hiszen mi történik velünk és az emberi kapcsolatainkkal, amikor anyává válunk? Praktikus okok miatt átkerülnek az online térbe, egy olyan mesterséges közegbe, ahol annyira nem érezzük enyhítve a magányunkat, mintha kézen foghatnánk a barátnőnket, és beülhetnénk vele akárhová, csak azért, hogy átbeszéljük azt, ami aktuálisan nyomaszt.
Megkezdődik a rendszeres, és egyáltalán nem haragot kiváltó programlemondogatás oda-vissza. Rövid, de tömör sms-ek formájában: – Nem baj, ha kihagyjuk a ma estét? A gyerek egész éjjel üvöltött, fogzik, én meg csak arra vágyom, hogy végre elaludjon, hátha én is alhatnék végre pár órácskát. Érkezik a válasz: – Dehogyis! Abszolút megértem! Én is hulla vagyok! Pihenj csak, majd holnap beszélünk. És telnek-múlnak az évek, a gyerek már nem fogzik, hanem hány, vagy csak nem érti a fizikaházit, de a találkozások úgy ritkulnak, mint az ember haja a szülés után, és már annyira sok a kimondatlan fontos dolog, hogy az ember elveszti a fonalat, és inkább bele se kezd. Helyette a társas magány sűrű ködébe burkolózva vívja meg a maga kisebb és nagyobb csatáit több kevesebb sikerrel.
Közben csendben arról álmodozik: milyen lenne, ha újra barátnős programokat csinálhatna, ahol és amikor úgy igazán önmaga lehetne.
A legtöbbünknek megvannak ezek az erős kapcsolatai, ahogyan a szándék is megvan bennünk, hogy megosszuk az örömeinket-bánatainkat, félelmeinket és vágyainkat a barátainkkal. Mégis azt látom: amiatt, hogy mindannyian a család-munka tengelyen lavírozunk és zsonglőrködünk az időnkkel, a legtöbbször a barátokkal töltött időt csaljuk el. Vagy legalábbis tesszük át az online térbe, ahol aztán sokszor a lényeg vész el.
De mi történik akkor, ha ehhez a minőségi együtt töltött időhöz időről-időre mégis ragaszkodunk? Egyáltalán megtehetjük-e ezt annak ellenére, hogy valami miatt úgy érezzük: a társadalom, a család nem ezt várják tőlünk?
A legjobb barátnőmnek és nekem összesen hat gyerekünk van. Négy nekem, kettő neki. A barátságunkat nagyjából a whatsapp-on és a telefonon beszélve éljük meg. És már ezért is nagyon hálásak vagyunk a sorsnak.
Sokszor, ha valami nagy dolog történik velem, hirtelen nem tudom, hogy most a férjemet vagy őt hívjam előbb, ezért rendszerint ilyenkor az anyukámra esik a választásom. Aztán remélem, hogy Kati valamiért előbb hív, mint hogy nekem kelljen választanom közte és a férjem között. Általában ez a forgatókönyv be szokott jönni.
Ahogy teltek-múltak az évek, egy idő után megelégeltük, hogy szinte csak a virtuális valóságban találkozunk, és úgy döntöttünk, lépünk egy merészet: hátrahagyva mind a hat gyerekünket, elhatároztuk, hogy elmegyünk egy csajos hétvégére kettesben.
Fotó: magánarchívum
Az otthoniak először hatalmas szemeket meresztve értetlenül álltak az újonnan bevezetett fogalom előtt, miközben azért valahonnan ismerős volt nekik is az a csiklandós érzés, amit ez a kifejezés kiváltott bennük. Nagy nehezen, és sok segítséggel sikerült megszerveznünk, hogy negyvennyolc órára valóban leléphessünk hátrahagyva az anyaságunkat, a feleség mivoltunkat, és a háztartást.
Aztán elérkezett az indulás ideje, a péntek délután fél három. Épp hazafelé tartottam az iskolából, hogy még leszállítsam a gyerekeket, mielőtt átadom a férjemnek a hétvégi műszakot, amikor búcsúzóul az egyikük még összehányta a kocsimat. – Mikor máskor? – gondoltam magamban, miközben leparkoltam a ház előtt, ahol már ott várt a barátnőm indulásra készen. Szerencsére akkorra ő már csajoshétvége-üzemmódban volt, ezért egy gyors ölelés segítségével engem is sikerült áttennie ebbe az állapotba. A férjem egy határozott mozdulattal átvette az összehányt autó slusszkulcsát, és a négy gyereket, én pedig már szálltam is be a barátnőm kocsijába, hogy elhagyjam a süllyedő hajót, akarom mondani a várost.
Ahogy a motor beindult, egy fantasztikus utazás vette kezdetét. Minden pontosan olyan volt, mint régen. Azelőtt, hogy felelősséggel tartoztam volna minimum hat ember jóllétéért. Azelőtt, hogy minden percemet úgy kellett beosztanom, mint a gyakornoki fizetésemet a hónap végén. Nemcsak szabad voltam, de a gondterhelt teljes ellenkezője: gondtalan és felhőtlen.
Amikor megérkeztünk a szállodába, akkor szembesültem csak igazán azzal, amit eddig csak sejtettem: a ‚csajos hétvége‘ a mi korunkban és családi állapotunkban egy nem létező kategória. A szállodában vagy családok, vagy gyermekeiket hátrahagyott, esetleg még a gyermekáldás előtt álló párok voltak. Mi ketten úgy lógtunk ki a sorból, mint elefánt a porcelánboltból.
Negyvennyolc órányi igazi feltöltődés vette kezdetét. Egy olyan harmónia, ami már-már gyanúsan tökéletes volt. Persze a környezet – nevezetesen az, hogy egy szállodában voltunk – megalapozta a hangulatot. Hiszen nem kellett semmi kötelező feladatot ellátnunk. De ez önmagában nem lett volna elég. Az együtt töltött és egymásra szánt idő hatására mindketten úgy éreztük, hogy egy olyan ősélményből táplálkozunk, amelyet az élet mostanra igyekezett elfelejtetni velünk. Ez az élmény pedig nem volt más, mint az, amikor már előre saját magunkat sajnáltuk Ibsen Nóráján és Tolsztoj Anna Karenináján keresztül. A két nap alatt rengeteget beszélgettünk, ha úgy tetszik: lelkiztünk. Kibeszéltük magunkból azt a sok bennrekedt érzést, amit egész egyszerűen nem a párunkkal vagy a gyerekeinkkel akartunk megosztani, hanem csak és kizárólag egymással. Annak ellenére, hogy az ember anyaként, feleségként már általában köszönőviszonyban sincs a kamaszkori énjével, minden pontosan ugyanúgy működött köztünk, mint ahogyan annak idején működött a gimnáziumi barátságainknál.
A 48. órára két dologban voltunk biztosak: egyrészt abban, hogy egymás nélkül nem élet az élet, másrészt pedig abban, hogy ezt az új szokást nemcsak, hogy bevezetjük és évente meg fogjuk ismételni, de ezentúl körmünk szakadtáig ragaszkodni is fogunk hozzá.
Amikor hazaértem, a lakás romokban hevert. Egy szót sem szóltam. Pontosan tudom, milyen nehéz négy gyereket kiszolgálni, szórakoztatni, egyáltalán életben tartani egyedül. De azt is tudom, hogy könnyebb volt úgy nekiállni pakolni és takarítani, egyáltalán visszaereszkedni az anyaszerepbe, hogy tudtam: valahol, a nem is annyira távoli jövőben újabb tökéletes csajos hétvége vár rám és a barátnőmre.
Kapcsolódó cikkek
