Az ilyen esetekben többnyire felmerül az ivarsejt-donáció lehetősége, melynek során rokon vagy anonim donor ivarsejtje (petesejtje vagy spermiuma) segítségével fogan meg a baba. Mivel az ilyen esetekben a nő saját maga hordhatja ki a közös gyermeket, a környezet nem feltétlenül szerez tudomást arról, hogy a kisbaba ivarsejt-adományozás útján születik. A szülőkben ilyenkor számos kétség merülhet fel, például hogy elmondják-e munkahelyükön, családjuknak, illetve születendő gyermeküknek, hogy donációs programban vettek részt. Ezt a nehéz kérdést Higi Vera, a Versys Clinics Humán Reprodukciós Intézet pszichológusa segítségével jártuk körbe.
Van-e hasonlóság az ivarsejt-adományozás és az örökbefogadás lelki hátterében?
Abból a szempontból igen, hogy a pár egyik tagja nem biológiai szülője a születendő gyermeknek, sok szempontból mégis sokkal személyesebb az örökbefogadásnál. A szülők ugyanis együtt várják a születendő kisbabát, vagyis együtt élik meg azt a kilenc hónapot, amíg megérkezik, hiszen akkor is a nő méhében növekszik a baba, még abban az esetben is, ha genetikailag nem ő az édesanyja. Ilyenkor már pontosan tudjuk a kutatások alapján, hogy hatnak rá az anyai érzések, az édesanya szervezetében levő hormonok és az édesapa édesanyához való viszonyulása is.
Az ivarsejt-donációnak tehát megvannak a maga előnyei. Van-e bármilyen hátránya a hagyományos örökbefogadáshoz képest?
Az ivarsejt-donáció abból a szempontból talán „egyenlőtlenebb” lehetőség, mint az örökbefogadás, hogy az ilyen esetekben a pár egyik tagja genetikai szülő, míg a másik nem. Ilyenkor előfordul, hogy azzal találkozunk, hogy a pár mindkét tagja lelkiismeret-furdalást érez emiatt. Az egyikük azért, mert úgy érzi, hogy miatta nem lehet közös a gyermekük, ráadásul az ő fogamzási problémája miatt nem foganhat meg otthon, intim körülmények között a baba, a másik pedig azért, mert látja, hogy a párja saját magát hibáztatja.
Hogyan lehet feloldani ezt a nehéz helyzetet?
Szerencsére sokan maguktól is képesek megosztani egymással a helyzettel kapcsolatos félelmeiket. Azok a párok, akik kapcsolatuk során megszokták, hogy ha viták árán is, de képesek közös megoldásokat hozni, általában ebben a helyzetben is könnyebben boldogulnak. Azért is örömteli, ha sikerül feldolgozniuk ezt a helyzetet, mert akkor ez a lelkiismereti konfliktus már nem jelenik meg a gyermekkel kapcsolatos érzelmeikben.
Mi a helyzet azokkal a párokkal, akik nem akarnak beszélni a problémáról?
Főként a férfiaknál szoktunk találkozni azzal, hogy igyekeznek „strammnak” látszani párjuk és környezetük előtt is. Ők gyakrabban vallják azt, hogy ha nem beszélünk róla, nem fáj. A nyomást azonban ők is érzik, még akkor is, ha megpróbálnak tudomást sem venni róla. A lelki nyomás ugyanis sok szempontból hasonlít egy testi teherhez. Ha egy nehéz súlyt nem a kezünkben cipelünk, hanem a hátunkra tesszük egy hátizsákban, hogy ne is lássuk, akkor is ugyanúgy megterhel minket, mintha a szemünk előtt lenne. Ha nehezen is, de ezt egyre többen felismerik a lelki problémákkal kapcsolatban.
Ahogy az örökbefogadás esetében, úgy itt is felmerül a kérdés, hogy érdemes-e elmondani a donáció tényét a környezetnek, illetve a gyermeknek?
Az örökbefogadáshoz képest az ivarsejt-adományozás tényét sokkal könnyebb titokban tartani, hiszen még a pár szülei sem feltétlenül értesülnek arról, hogy gyermekeik meddőségi központ segítségét veszik igénybe. Tehát az, hogy beavatják-e a környezetet, mindig egyéni mérlegelés kérdése, amit a párnak közösen érdemes meghoznia. Ugyanez a helyzet azzal kapcsolatban is, hogy elárulják-e a gyermeknek, amikor kicsit nagyobb lesz, hogy ilyen módon fogant.
Létezik-e bármilyen kutatás ebben a témában?
A Fertility and Sterility tudományos szaklapban megjelent egyik amerikai kutatás során például 141 donációban részesült házaspárt kérdeztek meg a témáról. A beszámolók alapján azok a párok, akik azt választották, hogy elmondják a gyermeküknek fogantatásuk eredetét, kétféle stratégia közül választhattak. Az egyik stratégia szerint a szülők már három-négy éves korban – vagyis amikor a gyermekek elkezdenek érdeklődni arról, hogy hogyan születnek a kisbabák – elmondták a gyermeknek fogantatásuk történetét. Azzal indokolták választásukat, hogy szeretnék, hogy a gyermek „ebbe nőjön bele”, vagyis ne érje hideg zuhanyként a donáció ténye, és ne veszítse el bizalmát szülei iránt. A másik stratégia pedig az volt, hogy a szülők megvárták azt az időt, amikor a gyermek már elég nagy ahhoz, hogy maga is aktívan feltehesse a kérdéseit. Ennél a stratégiánál azt találták, hogy a szülők általában bizonytalanabbak voltak saját magukban és a gyermekük jövendőbeli reakciójában is. Ezek a szülők jobban féltek attól is, hogy megsebzik gyermeküket még akkor is, ha pozitívan tüntették fel a donáció tényét. Általában azonban az a tapasztalat, hogy a családi titkok nyomot hagynak a kapcsolatokon, például a szülők is kevésbé érzik magukat feljogosítva arra, hogy számon kérjék gyermeküket, ha ők maguk is titkolnak előtte egy ilyen fontos dolgot.
Hogyan lehet segíteni ezeket a párokat ebben a nehéz helyzetben?
Mindenkinek a saját helyén érdemes segítenie, és fontos igénybe venni a pár kéréseit is. A szülők ebben a helyzetben a legtöbbet mindenképpen egymásnak segíthetnek azzal, hogy meghallgatják a másikat, megbeszélik, hogyan éli meg a párjuk ezt az egész helyzetet. Ebben a megélésben szakemberként pszichológus vagy más lelki segítő lehet a professzionális segítség, de természetesen a programban részt vevő összes szakembernek kellő empátiával kell kezelni ezt a helyzetet. Ehhez azt is tudni kell, hogy bár sokszor hasonló a szomatikus háttér, minden pár egyéni élettörténet, egyéni eset, ezért is kell őket segíteni a saját megoldásuk megtalálásában.Forrás:Higi Vera, a Versys Clinics Humán Reprodukciós Intézet pszichológusa, fókusztrénere,
Kapcsolódó cikkek
