El a kezekkel a pocakomtól!
Az első reakció talán sokak részéről az, hogy mégis mit érdekel, hogy ki mit szól, ha egészségesek vagyunk, szeretjük egymást, és örülünk a babának? A válasz azonban korántsem ennyire egyszerű: hiszen az ember társas lány, illetve lény.
Nem igazán vagyok az a típus, aki az utcán odaszalad egy babakocsihoz, és gügyög, hogy milyen édes. Ezt még a barátaim és családtagjaim gyermekeivel sem nagyon szerettem megtenni, nem erőszakoskodtam, hogy hadd ringassam, hadd fogdossam, mert azt hiszem, egy újszülöttnek bőven elég sokk, míg megszokja, hogy körülöttem minden zajos, szagos, világos. Semmi szüksége arra, hogy mindenféle emberek, számára idegenek fogdossák, furcsa hangon értelmetlenségeket susogjanak az arcába.
Szóval nem. Nem vagyok egy “cukizós” típus, azt gondolom, hogy idegenek kutyáját sem szabad simogatni, és nemcsak azért, mert esetleg rámar a kacsónkra, hanem azért sem, mert nem szokás, nem illik, és a gazdi sem szereti.
Amikor elkezdett nőni a pocakom, az ismerősök az utcánkban, a házban, a sarki boltban kezdetben csak találgatták, hogy vajon a boldog párkapcsolat okozza-e eme gyarapodásomat, vagy esetleg jövevény érkezik. Amikor azonban már nyilvánvalóvá vált, simán megkérdezték, akkor persze már vehemenciájuknak megfelelően: “Csak nem?” vagy “Gratulálhatok?”, esetleg, “Úgy maradtál, szomszéd?” Én pedig pironkodva válaszoltam: igen, gyermek érkezik, igen, tudjuk, fiú lesz, nem, a nevét még nem, jól vagyunk, köszönjük.
Félreértés ne essék, nincs ezzel semmi baj, mindig öröm egy baba érkezése, bajom inkább azzal van, hogy szinte már látom, ahogy az utcán megrohannak minket a nénik és a gyerekimádó belvárosi anyák. Persze lehet, hogy tévedek, és senkit nem fog érdekelni, hogy gyereket vagy egy pontyot tolok-e a babakocsiban. Az emberek reakciója naponta meglep.
Azt már talán korábban leírtam, hogy milyen jó tapasztalataim vannak azzal, hogy a buszon vagy metrón átadják a helyüket. Egy dolgot azonban nem említettem: ezek többnyire nők! Talán azért, mert tudják, milyen teher, amikor egy kosárlabdával próbálsz szuszogva felkapaszkodni a lépcsőn, talán azért, mert ők azok, akik egyáltalán észreveszik.
Azonban a vécé előtt állás mindenki számára szent. Ölre mennek azért, hogy mindenképp előbb jussanak az imádott fajanszhoz! A tabáni koncerten, május elsején majdnem fél órát kellett várnom, hogy sorra kerüljek, és senkinek nem jutott eszébe, hogy előbbre (nem a legelejére!) engedjen. Valószínűleg amúgy is nemet mondtam volna, rövid köszönet után. Itt csupán a gesztusról van szó.
Azt viszont mosolyogva vettem tudomásul, hogy az új metrókocsiban már vannak elsőbbségi helyek! Helyes kis rajzzal ábrázolják, hogy kiknek szabad oda ülni: mozgás- és látássérülteknek és terheseknek! Legalábbis gondolom, az ábra ezt jelenti, és nem azt, hogy akinek túl nagy a hasa a vacsorára elfogyasztott pörkölttől, az üljön le.
A minap éppen a piacra igyekeztem, amikor a másodikon lakó férfi (akinek három fia van) körülbelül tíz méterről üvöltött, hosszú ujjával a hasamra mutatva: Judit! Neked fiad lesz! Persze mindenki engem nézett az utcán, hiába próbáltam belesimulni a házfalba. Mire odaért (és még mindig üvöltött), már tűzpiros volt az arcom: hát, mi tagadás, fiú lesz… Mire a felső szomszéd hosszan kifejtette, hogy mi a különbség a fiú- és lánypocak közt. Menekülni próbáltam, de nehezen ment.
Tudom, hogy csak kedves akart lenni. De mégis, valamiért zavart, talán azért, mert én legszívesebben magamra tekernék még egy hő- és vízálló takarót is, hogy a magzatomat védjem. Mindentől. Még a hangos kiabálásoktól is. Persze azt is tudom, hogy ez csak a kezdet. Ennél sokkal jobban fogom félteni. Mindentől. Nem csak a kiabáló és soha rosszat nem akaró szomszéd bácsitól.
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
