Hőség és pánik! 5, azaz öt hét a szülésig, és ami a következő két hétben tuti, az egy esküvő, egy lánybúcsú, egy nyelvvizsga, az őssejtszerződés lebonyolítása és egy utolsó nőgyógyászati rendelés, mert mostantól már a kórházba kell majd bejárnom (ezeket a jövő héten elmesélem). Csodálatos. És mindehhez ez a negyven fok, amely még egy gyermektelen szervezetet is kicsinál, nemhogy egy csüngő hasú, kilenc hónapos terhes asszonyt (asszonyt, mert lányságom már csak az idétlen fülbevalóim idézik). Hogy tud fájni ez a 38! Az biztos, hogy hamar hetvenest készít belőlem, mert alig élek! Délutánonként, amikor a nap a legerősebben tűz be a lakásunkba, a fulladás határán állok. A gyerek lábai alapból is a gyomromban kavarognak, de hogy még az a kis levegő sem jut belém, ami mehetne… több mint kimerítő. A koraszülés lehetőségét olyan messzire hessegetem magamtól, hogy még véletlenül se történjen meg. Én nem akarok mást, csak levegőt! Sokszor gondolok az öregség állapotára. Hogy az vajon konstans ilyen nyavalyás érzés? Tele feltételes móddal? Az akarnám, de nem tudom, a mennék, de nem lehet, a lélegeznék, de nehéz… A ventilátor éjjel-nappal megy, utálom, de kell, a vérem sűrű, a hasam rohadt nehéz, a testem és a mozgásom lomha. Nem vagyok a soha semmi nem jó típus, és a meleget is szeretem, de ez elviselhetetlen. Csak 10 fokot hűlne. Igaz barátom ezekben a napokban egy sárga, plasztik virágspricni. Azt szorongatom éjjel-nappal, és az utcán sem engedem el. Sok időm van jól működő hűtőstratégiákat kidolgozni, amikor felém fordul a ventilátor, gyorsan permetezni kezdek, és kettő az egyben, pár pillanatra megint embernek érzem magam. Néha egészen érdekes delíriumok gyötörnek: ha becsukom a szemem, látom magam felülről, partra sodródott bálna vagyok lábakkal, már csak a bőrömön keresztül lélegezhetek, törülközőket akarok, és embereket, akik sündörögve cserélgetik rajtam. Köteleket és darus autókat hoznak, hogy visszaemeljenek a vízbe. Ahová tartozom…A szüléshez viszont még így sem jött meg a kedvem, hogy egyre nehezebb még létezni is. Ki akarna kánikulában szülni?! Tisztában vagyok azzal, hogy ha elmúlik a hőség, újra tele leszek energiával, én megvárnám azt. A terhességem elejétől számítottam vizesedő testrészekre, és most ez a rohadt hőség azt is elintézte! A bokáim számomra eltűntek, bár Géza szerint csak nekem olyan vészesek, de a lábfejem úgy meg van duzzadva, hogy csak a leglazább flip-flop papucsomba fér bele. Ha otthon vagyok, felpolcolom a lábam, és vizes pólót tekerek rájuk. Mennyei örömök. Lépcsőn lefelé a nyomás miatt szúr, mintha apró tűkkel szurkálnának, az utcán, hát komolyan mondom, óránkénti fél kilométeres sebességgel közlekedem a meleg miatt. Ez már a vég. Mondják, hogy a szülés után a házasélet khmm, kicsit lelassul… meg megromlik… meg eltűnik a férfi és a nő, főleg a szülői énünk kerekedik felül. Na, hát nekem még szülnöm sem kell, a hőség betartott, mert képtelen vagyok a kisszobánkban aludni, úgy érzem, ott nem jár eléggé az a levegő, ami egyébként sem jár, kiterítve szeretnék feküdni, egy akkora helyen, ahol senki nem ér hozzám! Így kiköltöztem a nappaliba a kinyitható kanapéra, ami pont akkora, amekkorának most érzem magam. Géza nem annyira szeret ott aludni, de a következő éjjel utánam jött – ez ismét egy romantikus brazil teleregény happy endje -, a nagy has, az óránkénti pisilések, a szitkozódás-kínlódás és a 38 fok sem tud minket szétválasztani! Ó, Lucinda és Fernando még mindig boldog, és nemsokára érkezik a kis Juan Carlos Esteban del Castillo!
Kapcsolódó cikkek
