Sosem tulajdonítottam még ekkora jelentőséget a heteknek. De most úgy érzem, életem egyik legnagyobb változása előtt állok. A házasságot nem így éltem meg, annak idején (sem) éreztünk jelentős különbséget az igen kimondása előtt és után, valahogy tök természetes volt, hogy ennek így kell lennie, inkább olyan volt, mint amikor van egy sikerült fotónk magunkról – mondjuk, ez a járás -, és aztán bekeretezzük és kitesszük a polcra – ez volna a házasság.
Talán béna példa… A lényeg, hogy valahogy teljesebb lett így a kapcsolatunk, na meg felelősségteljesebb, és azért ez a kötelék-dolog – amitől mindenki fél – volt a legjobb az egészben, hogy most már kimondva is, jóban-rosszban, amíg a halál el nem választ. Sokakat éppen az ilyesféle mondatok rémítenek meg, bennünk meg valamiféle biztonságérzetet keltettek, jó érzés volt a szertartás után feleségnek/férjnek lenni. Mindenki azért nyűglődik, mert minden bizonytalan körülöttünk, a munkahelyek, a hitelek, a benzinár, a gyerek ovija. Akkor meg miért nem keressük a biztonságot a kapcsolatainkban? Miért nem erősödünk együtt? Sosem voltak illúzióink a házasságot illetően, a jó házasságért is, mint mindenért, amit működtetni akarunk, meg kell dolgozni, de ha egy kapcsolat harmonikus, akkor ez úgysem erőltetett menet. Semmi sem állandó és folyamatos, vagyis a szerelem sem, de mivel az ember gyarló, meg sem érdemli, hogy az legyen, mert akkor már a szerelem is csak ócska frázissá válna. Így attól, hogy egy egész iparág épült köré, még az emberi lét legelemibb vágya maradt. Szóval még mindig nem értem, 37 hét után sem értem, hogy a gyerekszülés miért nem lehet ugyanolyan természetes dolog számomra, mint a gyűrűhúzás. Nyilván kötöttség és felelősség, de ugyanez a házasságra is igaz. Egyébként sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok most, az utolsó hónapban, mint előtte bármelyikben. Bár idő előtt nem szívesen szülnék, mindenre készen állok, sőt mi több, tiszta szívvel várom a babát, nem mondom, hogy nincsenek félelmeim, de az ismeretlenbe fejest ugrani mindig és mindenkinek para, persze adrenalin is, szóval jó lesz ez. Ezt a hónapot egyébként is a lelki nyugalmamnak szentelem, nem szerettem volna úgy szülni, hogy nincsenek rendezve a gondolataim, az érzéseim. Ráhangolódtam Barnira, a fájdalomtól nem félek, anélkül nincs gyerek, úgyhogy akkor jöjjön, aminek jönnie kell.
És hogy ez mennyire így van, bizonyítja, hogy végre megtaláltam a számomra (számára?) tökéletes falmatricát, amit hetek óta keresgélek a neten. A gond csak az, hogy rövid számolgatás után kiderült, hogy húszezer forint alatt nem úszom meg, ha az Egyesült Államokból rendelem. Így maradt a falfestés… Az ellenérvek, hogy nem lehet levakarni, meg hogy mi van, ha átrendezzük a szobát, nem voltak elég meggyőzőek, de Géza annál inkább, aki egyből áldását adta az ecsetre. Így egy festő barátnőmet és egy volt kolleganőm mindenfelől kreatív lányát kértem meg, hogy jöjjenek és alkossanak. Vagyis másoljanak, de csak félig-meddig, mert azért én is beletettem a lelkem egy picit a rajzba. A bálna vízspricce helyett egy hibiszkusz díszeleg. Hogy miért, az hosszú, maradjunk annyiban, hogy három hónapnyi felejthetetlen élmény fűz ehhez a virághoz meg a bálnákhoz meg a Csendes-óceánhoz.
Jól sikerült, órákig gyönyörködtem benne, jó érzés tervezgetni, jó érzés megkapni az égtől ezeket a kis és főleg a nagy dolgokat, a kis graffitit, a pelenkázót, a kiságyat csak nézem, és még mindig nem hiszem el, hogy aki most odabent kalimpál, az a baba három hét múlva itt fog szuszogni. Emlékszem, az esküvőnk előtti napon sem hittük el, hogy másnap házasok leszünk, és nem azért, mert nem akartuk, de én tisztán emlékszem, hogy mintha valami természetfeletti erő dolgozott volna bennünk, elengedtük magunkat, és boldogan úsztunk az árral. És most az első kikötő küszöbén mit is mondhatnék többet, mint hogy nagyon boldogok vagyunk.
Kapcsolódó cikkek
