Mindenképpen szerettünk volna harmadik kisbabát, csak nem ilyen hamar, és a nyárra tervezett házátépítés sem könnyítette most meg a dolgunkat. Persze nem volt kérdés: ha a baba ennyire jönni akar, akkor csak jöjjön! Nem földi dolog az, ahogy egy kisbaba megfogan, és a világra jön…
Egy nagyon fárasztó, de izgalmas nyár után, szinte az utolsó pillanatban, szeptember 16-án költözhettünk vissza a házunkba. Egy ideje erős jóslófájásaim voltak, ilyeneket az előző két terhességemnél egyáltalán nem tapasztaltam, és emiatt többször is azt gondoltam, mindjárt indulnunk kell. Aztán eljött a vasárnap, és úgy éreztem, hogy most már tényleg készen állok. A másnapi vizsgálaton a nőgyógyászom, dr. Szőnyi György megállapította, hogy bő kétujjnyi a méhszájam, amiből a harmadik szülés esetében gyorsan lehet baba. Azt tanácsolta, hogy menjek haza pihenni, és azonnal szóljak, ha megint jelentkeznek a fájások. Kiléptem az épületből, és mintha már éreztem is volna az ismerős fájdalmat… Nem volt túl erős és rendszeres, úgyhogy még gyorsan megálltam az egyik lakberendezési áruházban, hogy megrendeljem a függönyt az új üvegajtók elé. Ezt még muszáj elintéznem – gondoltam –, ha nem szeretnék a fél utca orra előtt szoptatni… Drága férjemnek – amikor épp nem kiabált, hogy miért csatangolok összevissza ilyen állapotban – hazafelé menet telefonon soroltam, hogy milyen gyerekholmikat pakoljon össze, mert a gyerkőcöket még át kellett szállítanunk a nagyszülőkhöz, ki tudja, mennyi időre.
Érkezés, leülök egy percre, hogy kicsit oda tudjak figyelni a fájásokra, utána hívom Szabó Tünde szülésznőmet, aki azt mondja, indulás. Irány a klinika. Mindenki nagyon kedvesen mosolyog ránk, és kezdődik a szokásos rituálé, Apa műtősruhát kap, Anyára felkerül a CTG, minden oké, úgyhogy séta, majd megint CTG. Tündi ura a helyzetnek, minden bizalmunk benne, olyan magabiztosan és megnyugtatóan viselkedik most is, mint eddig mindig. Már tudom, hogy jobb, ha nem pillantok az eszközökre, amelyeket szép sorban előpakol, inkább Apára figyelek, aki szerelmes tekintettel néz rám (már amikor épp nem fáj, mert tudja, hogy olyankor el kell fordítania a fejét). És megint fáj, egyre jobban… Megérkezik Szőnyi doktor is, viccelődik, ami mindig jól jön. Az utóbbi öt év alatt jó csapat lettünk mi így, négyen. „Orsikám, most letörlöm az arcáról a mosolyt” – mondja, és biztos kézzel elvégzi a burokrepesztést. Huh, ilyenben sem volt eddig részem, és meglepődöm, hogy teljesen bírható. A kampó látványához képest legalább is, amivel végzik…
Felgyorsulnak az események, a fájások majdnem összeérnek, már nincs idő pihenni. Kapaszkodom Apába, szinte beleájulok a fájdalomba, Tündi simogat, kitartás, nemsokára vége, Szőnyi doktor biztat, minden a legnagyobb rendben. Apa valami olyasmiről beszél, hogy ilyenkor vagyok a leggyönyörűbb, amikor épp szülünk, nem tudja elmondani, mennyire szeret, és hogy én vagyok a legügyesebb, ahogy ezt az egészet csinálom. Nem tudok reagálni, csak gondolom, hogy nekem is ő a minden. Érzem, tudom, hogy mindjárt megint megtörténik velünk a csoda, csak még egy picit kell bírni… Oldalt fordítanak, nyomnom kell, mondom, és már nem is tudom fékezni. Leírhatatlan fájdalom, egy nyomás, egy kiáltás, három hosszú másodperc… Hangos, egészséges babasírás hallatszik, amit a miénk követ… Most, írás közben is elszorul a torkom.
Pető Orsi
Kapcsolódó cikkek
