Persze az a legjobb, ha minden egyszerűen és simán megy. Azt már hónapokkal ezelőtt eldöntöttük, hogy el kell költöznünk egy nagyobb lakásba, hiszen az egy szoba galéria két embernek meg egy macskának elég (szándékosan nem írtam azt, hogy bőven!), de ha még egy baba is megérkezik, kizárt, hogy nem fogunk egymás agyára menni. Bár én mostanában azzal nyugtatom magam, hogy az én fiam olyan rendes gyerek lesz, hogy hagy majd minket pihenni, azonnal végigalussza az éjszakát, és én leszek az az anyuka, aki rózsás arcbőrrel és feszes hassal fog pörögni majd a gyereknézőbe sereglő vendégek között.
Sőt! Sebtiben összedobok majd egy nyolcfogásos vacsorát, és miközben pezsgőt töltök a poharakba vállamon a kisdeddel, boldogan lehelek majd csókot a párom orcájára. Aha, persze…
Az isteni gondviselésnek köszönhetően sikerült lakást találnunk, ahol hely is, fény is van, és talán nem fogjuk ráfizetni az alsóneműnket is… Az, hogy mikor költözünk, egyre aktuálisabb lesz, mert néhány nappal ezelőtt szó szerint leomlott a plafon. Történt éppen, hogy a szakállas haza tudott jönni ebédelni, én pedig rendes asszonyként finom étellel vártam, készültem. Mivel enni a szobában, az asztalnál szoktunk, most sem történt másként. Meg az sem, hogy ő evés közben is ki-be rohangált, szószért, borsért, sóért, üdítőért.
Az utolsó ilyen után, amikor pont arról beszélgettünk, hogy mit akarunk átvinni majd az új lakásba, irgalmatlan robbanás rázta meg az egész házat. Először azt hittem, eldőlt a szekrény, esetleg leszakadt az ég. Hát nem az ég. A plafon. Úgy, hogy fél perccel az eset előtt az én drágám még ott kutyult alatta. Mikor kiszaladtunk – persze ő előre –, katasztrofális látvány tárult a szemünk elé. A plafonról téglák hullottak az álmennyezetre, ami nem bírta tovább a súlyt, és tovább szakadt. Bokáig gázoltunk a porban, a törött üvegekben és a sittben.
A gondolattól, hogy ha bármelyikünk alatta áll, annak azonnal vége, kitört belőlem a zokogás. Percekig nem tudtam abbahagyni. Rettenetes volt. A kisfiam persze azonnal érezte, hogy valami gáz van, és vad rugdalásba kezdett, mire le kellett ülnöm, és nyugtatgatnom. A védőnő szerint ilyenkor már érzi az érintést, és meg tudja különböztetni anya hangját a többiekétől. Lehet, hogy így van, mert rövidesen megnyugodott. Én pedig megpróbáltam telefonon elérni a biztosítót. Esélytelen volt. Egy barát azt tanácsolta, hogy jelentsem be inkább neten, mert az árvíz miatt nagyon el vannak havazva, a telefon teljesen halott próbálkozás.
Természetesen még mindig a romok közepén ülünk, egyelőre azon megy a harc, hogy a társasház vagy az én biztosítóm fog-e fizetni – hagyjuk is a részleteket, mert csak felidegesítem magam megint. Egy azonban teljesen biztossá vált: el innen, de minél előbb, mielőtt a fejünkre szakad az egész! Mondom, velem mindig történik valami. A listámon jelenleg egy lakásfelújítás és egy költözés áll első helyen. Közben pedig igyekszem nyugodtnak maradni, mert a legfontosabb, hogy a fiam nyugalomban legyen. Mert más nem számít. A többit megoldjuk!
Kapcsolódó cikkek
