Ott tartottunk tehát, hogy a nőgyógyászom szabadságon van, én pedig megyek a főorvoshoz a cukros leleteimért. Ami nem túl jó, mert az éhgyomros vérvétel azt mutatja, hogy magas a cukorszintem. Én azért kicsit gyanakszom az éjszaka elfogyasztott pogácsára (mert egy idióta zugevő vagyok), de Szabó doki hajthatatlan: tessék csak szépen befáradni a Péterfybe, és elbeszélgetni a diabéteszről az ott lévő kollégákkal. Majd egy gyors rutinvizsgálat után közli, amit eddig minden orvos: ez a gyerek nagyon nagy. Elképzelhető, hogy két-három héttel előrébb vagyok.
Normális embernek, aki éppen költözés és lakásfelújítás előtt van, ettől picit összeugrik a gyomra, mert hát, ugye, mindent a végére kell hagyni, nekem még dolgoznom kell, a konyhában azóta is lóg a plafon, a biztosítónak színét sem láttuk, aludni nem nagyon tudok, és… na szóval soroljam? Magamnak hazudni azonban ostobaság lenne, másnap reggel, útban a kórház felé végigveszem az elmúlt néhány hónap történéseit kajaügyileg. Mert tény, hogy a várandósságom alatt eddig összesen hat kilót híztam, de jóval több édességet eszem, mint előtte. Az, hogy nem hízom, valószínűleg annak köszönhető, hogy a szakállas hajthatatlan abbéli elképzelésében, hogy legalább kétnaponta hosszú sétákat kell tennie velem. Amikor párás az idő, elég nehezen bírom már, de tény, hogy néhány napja a Déli pályaudvartól hazagyalogoltunk az Oktogonig. Az azért nem rossz.
Ott ülök tehát a nővérrel szemben, aki az étkezésemről faggat. Az a helyzet, hogy cukrosüdítő-függő lettem, a baracklé a gyengém, egy meleg napon simán megiszom egy dobozzal, észre sem veszem. Reggel a müzlimbe tej kerül, és emellé még esetenként egy-két gombóc fagyi is becsúszik. Ez most így leírva eleve soknak tűnik, de talán én is abba a hibába estem, mint oly sok kismama: mikor bűnözzek, ha nem most? Nagyon nem kell azért megijednem, 6,8 a cukorszint, de a nő azt mondja, 6,9-nél már erősen ráncolná a homlokát.
Felvázolja a diétámat, napi többszöri kis mennyiségű étkezést javasol, csoki és tej off, két-három naponta engedélyez egy kis fagyit, és letilt a fehér lisztes cuccokról is. Elkámpicsorodom, nem azért, mert nem nassolhatok, hanem mert nem figyeltem oda eléggé. Veszélyeztettem a magzatomat.
– Ez nem egy durva szám – mondja a nő, és megsimogatja a karomat. – Ennyire nem kell kiborulni.
– De én felelőtlen voltam… – válaszolom.
– Azért, mert több édességet evett, mint amennyit fel bírt dolgozni a szervezete? Ezért ne ostorozza magát, a kismamák közel 15 százalékánál jelentkezik a terhességi cukorbetegség. Ha tartja a diétát, semmi gond nem lesz.Abban maradunk, hogy egy hét múlva újra találkozunk, én pedig addig rendesen eszem, odafigyelek mindenre, és nem idegeskedem a számok miatt. Én azért kicsit haragszom magamra. Még akkor is, ha nincs veszély. Nem tudom, ki hogy van vele, divat szidni a magyar egészségügyet, az orvosokat, a nővéreket. Én azonban nem tehetem: eddig nem ért rossz tapasztalat. Minden orvos, akivel a várandósságom alatt találkoztam, kedves volt és figyelmes. Bár sok idejük nem volt, mert a rendelési idő alatt kábé öt perc jut egy betegre, de alaposak voltak és felkészültek. Pedig, hangsúlyozom, nem járok magánpraxisba, a kerületi nőgyógyász az orvosom! Szabó doktornak sem volt kötelessége szólnia a dióbétesz miatt, hiszen nem értem el a határértéket. (Igaz, épp hogy…) De mivel a korom miatt eleve veszélyeztetve vagyok, ő vette a fáradtságot, nem legyintett rá. Ezért pedig nagyon hálás vagyok. És ma is teljes kiőrlésű kiflit reggeliztem…
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
