Ne essünk kétségbe
E. Donall Thomas és munkatársai 1975-ben ismertették HLA-azonos – azaz humán leukocita antigén rendszer szerint azonos szövettípusú testvérből – származó csontvelői sejtek intravénás infúziójának eredményességét leukémiás betegben. A csontvelő-átültetés a különböző, életet veszélyeztető betegségekben a végső kétségbeesésben végzett, nagy kockázatú beavatkozásból széleskörűen elfogadott kezeléssé vált. Az óriási horderejű, Nobel-díjjal jutalmazott új kezelési eljárás széles körű elterjedését számos hematológiai és immunológiai felfedezés segítette. Nyilvánvalóvá vált, hogy azonos fajon belül az egyedek közötti sikeres csontvelő-átültetéshez a fő szövetazonosító antigének (hisztokompatibilitási antigének, humán leukocyta antigének – HLA) minél nagyobb szintű egyezése szükséges. Arra is fény derült, hogy a más egyénből származó sejtekkel történő (allogén) transzplantáció szövődményeiért jórészt a T-limfociták felelősek.
A testvérdonoros átültetéseket követően a későbbiekben végeztek transzplantációt nem-rokon donor őssejtjeivel, és őssejtforrásként a csontvelő mellett megjelent a perifériás vérből nyert mononukleáris sejtekkel történő átültetés is.
1989-ben új őssejtforrásként jellemezték a köldökzsinórvért, amit még abban az évben követett az első sikeres köldökzsinórvér-transzplantáció. Eliane Gluckman és munkatársai egy Fanconi-anémiában szenvedő fiú és újszülött testvére között tökéletes HLA-egyezést találtak, és a beteg a testvéréből származó köldökzsinórvér transzplantációja után meggyógyult. Ez volt az első klinikai bizonyíték arra nézve, hogy a köldökzsinórvér valóban megfelelő őssejtforrás, amely alkalmas a transzplantációs kezelés lehetőségeinek kiszélesítésére.
A vérképző őssejteket tartalmazó sejtkészítményekkel végzett kezelés biztonságossága folyamatosan javult, a transzplantációval kapcsolatos halálozási arány – főként a fertőzések hatékonyabb kivédése miatt – lényegesen csökkent. Sikeres transzplantációt a beadható köldökzsinórvér-egység által tartalmazott viszonylag csekély őssejtmennyiség miatt elsősorban gyerekekben végeztek, de újabb adatok szerint már felnőtteknél is alkalmazhatják.
A regenerációs medicina
A különböző eredetű őssejtek gyógyászati célú felhasználási lehetőségeivel ma már külön tudományág, a regenerációs medicina foglalkozik. Ennek kutatási és alkalmazási területe kiterjed az embrionális őssejtekből származó működő szövetek előállítására és megfelelő előkészítésére éppúgy, mint a szöveti őssejtek izolálására és megfelelő számban történő felszaporítására.
Az őssejtekkel végzett kutatás népszerűségét egyrészt annak köszönheti, hogy a kutatók hatalmas terápiás lehetőséget látnak a technikában; szövetek, szervek tenyésztését ígérik transzplantációs célból.
A biotechnológiai ipar egyik legígéretesebb területe a szövetek és egyszerűbb szervek előállítása őssejtekből. Angol nyelvterületen már önálló neve is van: a tissue engineering kifejezést szövettervezésnek is fordíthatnánk. Célja olyan élő protézisek előállítása, melyeknek a segítségével szívbillentyűk, ízületek, porckorongok “gyárthatók”, hogy aztán beültetve átvegyék a beteg szervek funkcióját.
Megújulhat-e az ember elöregedett, megbetegedett szerve?
Az agy, a vesék, a tüdők és a szívizom az embrionális fejlődés egy szigorúan meghatározott, korai szakaszában alakulnak ki, és felnőtt korban nem tartalmaznak a regenerációhoz elégséges számú őssejtet. Károsodásuk ezért kiterjedt hegesedéshez, szövet-átépüléshez és súlyos funkciókieséshez vezet.
Az a felismerés, hogy a korlátozott regenerációs képességgel rendelkező szövetek pótlása az aktuális szövetből származó őssejtekkel nagyon nehézkes, előmozdította azokat az elgondolásokat és törekvéseket, amelyek őssejteket kívánnak hasznosítani.
A kutatók szerint azonban igazi áttörést mégis az jelentene, ha sikerülne “rávenni” a szervezetet, hogy maga javítsa ki a sérüléseit, pótolja a betegség, baleset vagy egyszerűen öregedés következtében elvesztett sejtjeit. Ehhez nem kell izolálni, tisztítani az őssejteket, nincs szükség nehezen felkutatható donorra és a befogadó szervezet immunrendszerének gátlására. Ha egyszer az őssejtek ott vannak minden szövetben, akkor “csak” tudni kell őket – a megfelelő helyen és időben – aktiválni. (Az őssejteket is érintő, öröklött betegségben szenvedőkben ez a módszer természetesen nem alkalmazható.) Azaz meg kell tanulni, hogyan lehet irányítani az őssejtek osztódását és differenciálódát a saját mikrokörnyezetükben. Nagyszabású, több évtizedre szóló kutatási programról van szó, de az ezen a területen elért legkisebb eredmény is biztosan megéri a szellemi és anyagi ráfordítást.
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
