A mai napig megszámlálhatatlanul sok olyan hagyomány él, mely a bőséget, a termékenységet hivatott biztosítani. Az esküvői rizsszórástól a húsvéti tojásokig, a májusfa-állítástól a méhecskés vagy nyulas talizmánokig az ünnepeken és a hétköznapokon is találkozhatunk ezekkel a gyermekáldást hozó tradíciókkal. A meddőséget ugyanis régen nem annyira kezelni, mint inkább megelőzni próbálták.
Évszázadokig úgy tartották, hogy a meddőség elsősorban a nők problémája (mint ahogy a nőket tekintették a termékenység szimbólumának és megtestesítőjének is), és az, ha nem született gyermek a házasságból, akkor ezért őket okolták. Az első művészi alkotások közé tartozó termékenységi szobrocskák is terhes nőket ábrázolnak.
Az ókori egyiptomiak apró, magzati pózba kuporodó figurákat rejtettek a ruhájuk alá, sőt, még a temetkezés során is maguk mellett tartották ezeket, hogy legalább a túlvilágon biztosítsák a termékenységet. Hippokratész volt az egyik első, aki a meddőséget nem a misztikum, hanem a fiziológia irányából közelítette meg: ő volt az, aki a gyermektelenséget egészségügyi problémaként kezelte, és salétromból, köményből, mézből és gyantából álló keveréket írt elő rá.
A középkorban a meddőséget Isten büntetésének tekintették, a kezelési módszer meglehetősen “egyszerű” volt: ima, gyónás, böjtölés. Ráadásul úgy tartották, hogy minden olyan szexuális együttlét, mely nem a gyermeknemzést szolgálja, a terméketlenséget “segíti” elő. A reneszánsz Angliában – mai szemmel nézve – meglehetősen bizarr gyógykeverékekben bíztak: kancatejből, nyúlvérből és birkavizeletből álló italokat javasoltak a terméketlen nőknek. Szintén hatásosnak gondolták a tehénürülékből, gyógynövényekből és mézből kevert borogatást, mellyel a nők altestét kellett bekenni. Egy 17. századi könyv azt javasolta a férfiaknak, hogy ha a feleségük hosszú ideig nem esik teherbe, akkor kiszárított és porrá őrült nyúlméhet keverjenek borba és ezt itassák meg vele.
Az 1700-as években egyre pontosabbá váltak a fogantatásról, megtermékenyítésről, illetve a női és férfi testről szerzett információk, ám a gyermektelenség ellen még mindig keveset tudtak tenni. Leginkább az életmód változtatásától várták az eredményeket: megfelelő étrenddel, fürdő- és ivókúrákkal igyekeztek elősegíteni a teherbe esést, de gyakran érvágást vagy beöntést alkalmaztak, hogy a testből eltávolítsák a fogantatást akadályozó “mérgeket”.
A 19. században újabb komoly változás történt: egyrészt, az egyre kifinomultabbá váló sebészeti eljárások annak ígéretét hordozták, hogy a női terméketlenséget könnyebben lehet majd kezelni. A század végén pedig egyre többen foglalkoztak a férfiak meddőségével is.
Az 1930-as évektől váltak elérhetővé az első hormonpótló készítmények, majd az 1970-es évektől egyre nagyobb sikereket értek el a mesterséges megtermékenyítés különböző területein is. 1978-ban megszületett az első “lombikbaba”, Louise Brown. 1983-ban világra jött az első, lefagyasztott embrióból kifejlődött baba, illetve az első, donor által adományozott petesejtből kifejlődött kisbaba. Az 1990-es években pedig a férfimeddőség ellen kifejlesztett módszereket is sikerrel alkalmazták.
És hogy mit tartogat a jövő? Bár a tudományos-fantasztikus regények írói a legvadabb megoldásokat sem tartják lehetetlennek, a világ vezető termékenységi szakértői is bizakodóak: a mesterséges méhekben nevelt kisbabáktól, a genetikailag tökéletes embriókig, a termékenységi kezelés költségeinek minimálisra csökkentésén keresztül a meddőség teljes “eltűnéséig” több új módszer bevezetését is elképzelhetőnek tartják.
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
