Terhesség

“Nem adták oda a babámat, hiába kértem”

"4 nap után engedtek haza a kórházból. Addigra 4 napja nem aludtam egy percet sem."  - Semjén Nóra, az Anyakivan vloggere vall szülésélményeiről.
2022. Szeptember 23.
újszülött

Az első szülésem 13 óra vajúdás után császármetszéssel végződött. Mikor hazaértem, olyan furcsa volt minden: az álmatlanság,  a hormonok, az új élethelyzet. Próbáltam felfogni, hogy már anya vagyok. Anya vagyok? Anya vagyok! 

Otthon végre tudtam aludni picit, csak az volt a furcsa, hogy minden lefekvéskor a fejemben ugyanaz a mozi ment.  

Ahogy feküdtem az ágyban a babámat magamhoz ölelve, a fincsi haját szagolgatva, ahogy végre becsuktam a szemem, újraéltem a szülést az elejétől a végéig.   

Újra és újra. Azt gondoltam, ez normális dolog, hiszen akkora élmény, biztos így dolgozom fel. Voltak benne furcsa, sőt bántó részletek, de úgy voltam vele, hogy az a szülés, ahol anya és baba is jól vannak a végén, az egy sikeres szülés. Akkor meg nem panaszkodhatok.  Ráadásul az orvossal is nagy szerencsém volt, jobbat nem is találhattam volna!

A rossz részeken elméláztam… Elképzeltem hogy lehetett volna másképp. Újra és újra. 

Évekkel később csináltam egy videót a szülésemről az oldalamra. Jókedvűen, lazán és őszintén meséltem el az élményeimet, hátha valakinek majd jól jön.  

“Sajnálom, hogy ezt át kellett élned”- jött az első komment.  Tessék?

“Foglalkoznod kéne ezzel a traumával. Pszichológus?” – jött egy másik. Milyen trauma? Milyen pszichológus? Miről beszélnek ezek? Én teljesen jól vagyok. Igen, lehetett volna jobb, de így alakult. Jól vagyunk. Kell ennél több? 

Aztán csináltam egy podcastet egy jogásszal, aki elmondta milyen jogaink vannak a szülés alatt, és akkor először szembesültem azzal, hogy lehetett volna másképp.  

Hirtelen elnehezült mindenem és összeszorult a torkom. Nem tettem meg mindent. Lehetett volna másképp.   

Hajnali 2-kor folyt el a magzatvíz. Délután 3-kor emelték ki az én megfáradt, beszorult kisbabámat. Épp hogy csak a lábát láthattam, mikor elvitték az intenzívre. Azt mondták, nincs nagy baj, csak elfáradt. Nem volt aranyóra, de még egy puszi sem.  

Azt mondták, ha 6-ig átkerül a sima csecsemő osztályra, akkor felhozzák a császárőrzőbe és megnézhetem végre.  

Számoltam a perceket. A lábaimat nem éreztem, légszomjam volt. Gyenge voltam és kótyagos, de csak azon járt az agyam, hogy kaphatnám meg az én picikémet, akire 9 hónapja vártam. Vajon hogy néz ki?  Egy darabig némán bírtam, aztán fél 6 körül rákérdeztem, mi van vele.  

“Ne pattogjon Anyuka, szólunk ha átkerült.” 

Háromnegyed 6-kor jött a hívás, hogy megérkezett!  

Végre láthatom… – gondoltam. 

“Elnézést,  asszonyom, akkor idehozzák a babámat?” 

“Maradjon csendben, Anyuka! Azt akarja, hogy maga miatt elejtsenek lenn egy babát?! Nem fogok telefonálgatni. Majd megnézi holnap.” 

“De én…” – kezdtem már sírva.  

“Befejeztük” – és ment a dolgára.  

Feküdtem az ágyon és némán sírtam. Nem kapom meg a babámat. Azt sem tudom, hogy néz ki. Hogy fogom megismerni?! Biztos ő is keres már. Biztos fél.  

Megszakadt a szívem. 

Délután 6 órától reggel 6-ig nyitott szemmel feküdtem az ágyon, és a perceket számoltam. 

“Legyen már reggel…” 

“Aki először lemosakszik, az mehet a lenti osztályra” – mondta reggel a gonosz nővér.  

Négyen voltunk az őrzőben. Én lettem kész először. Engem engedett le utoljára. Úgy fél óránként telefonáltak fel, hogy lehet menni, megürült egy ágy.  

“Engem küldjön, engem küldjön! Kész vagyok!” De nem küldött. Pöffezkedve csócsálta a reggeli zsömléjét, és remekül szórakozott a kétségbeesett arcomat látva, ahogy mint egy kölyökkutya, aki várja haza a gazdát, minden telefoncsörgésre összerezzentem. 

Végül 8 is elmúlt, mikor lemehettem végre. 

Elfoglaltam az ágyam, és remegve vártam Benjámint. Akárhányszor megláttam egy nővérke kezében egy babát, azt hittem ő az. Vajon szőke? Vagy barna? Kire hasonlít? 

Egyszercsak megjelent egy nővér, és felém hozott egy pólyát. A szívem a torkomban dobogott.  

“Ő az! Megérkezett!” 

A kezembe adta a babát.  

Egy gyűrött fejű, alvó kisnyugdíjas, fehér fodros bodyban, de az ENYÉM! Csak az enyém! És soha nem adom oda senkinek!  

Betettem az ágyamba és őriztem, mint kutya a csontot.  

6 évig aludt mellettem. 

Van összefüggés.  

Igen. Ez egy trauma. Nem tudtam hogy az. Mert annyira jól akartam lenni, hogy próbáltam elfelejteni. De ott a seb.  

Lehetett volna másképp, ha tudom, mit kell mondani. Ha felkészültebb vagyok.  

Nem kéne azzal foglalkozni, hogy tudjuk megvédeni magunkat, hiszen nekik lenne a dolguk vigyázni ránk. Mégis muszáj.  

Már 14 éves. Nem kéne, hogy fájjon, mégis fáj. És mikor hozzábújok, máig eszembe jut.  

Szerző: Semjén Nóra, az Anyakivan vloggere
Nyitókép: Getty Images