December 13-án, 38 hetesen kötelező CTG-vizsgálatra mentem az I. Női Klinikára. Mivel ennek eredménye nem volt megfelelő, az orvosom befektetett a kórházba megfigyelésre, és napi kétszer CTG-vizsgálatot kellett végeznem. A vizsgálatokból az is kiderült, hogy a baba valószínűleg a nagy súlya miatt nem tud beilleszkedni a szülőcsatornába. – Várjunk türelemmel! – tanácsolta az orvosom, a türelem azonban az idő múlásával rohamosan fogyott. Persze próbáltam nyugodt maradni, és szeretettel simogattam Zsófit a pocakomban, és egyben próbáltam meggyőzni arról, hogy már kinn a helye.
Az igazi megpróbáltatások a látogatási tilalom bevezetésével kezdődtek. H1N1-es kismamát találtak az osztályon. Nagyon hiányoztak a férjem esti látogatásai, nyugtató szavai híján eléggé egyedül éreztem magam. December 21-én reggel hőemelkedésre ébredtem, és köhögtem is. Csak nem kaptam el én is a vírust? – tört rám az ijesztő gondolat, de rögtön elhessegettem. Az előző év decemberében ugyanis én is megkaptam a védőoltást, és a hírek szerint ez még hatásos, mert nem mutálódott a vírus. Mivel azonban délutánra sem javult az állapotom, az egyik orvos csinált egy gyorstesztet a H1N1 kimutatására, ami legnagyobb megdöbbenésemre pozitív lett! Pánikba estem, zokogtam, megtanultam egy életre, mennyire félti egy anya a gyerekét.
Külön szobába helyeztek, onnan hívtam rémülten a férjemet és a családtagjaimat. Elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés, csak egyetlen gondolat uralta a tudatomat: nehogy baja legyen a kisbabámnak.
Végre elérkezett december 23. reggele, akkor dőlt el a sorsunk a főorvosi viziten. Mivel a babám már érett volt, úgy döntött a főorvos, hogy délután császármetszéssel világra segítik. Ettől a fejleménytől nagyon boldog lettem, bár eredetileg természetes szülést szerettem volna.
De minden jó, ha a vége jó: 14 óra 47 perckor világra jött Zsófi 4020 grammal és 56 centivel. Igaz, csak a másodperc törtrészéig láthattam – messziről –, rögtön vitték vizsgálni, de hála istennek ő nem betegedett meg.
A szentestét és karácsony napját azonban külön töltöttük, hiszen engem továbbra is elkülönítve tartottak. Óriási önfigyelemre volt szükségem a magány elviselésére, a szívem majd megszakadt, hogy őt sem láthatom, sem engem nem látogathat senki. Az egyik kedves nővérke azonban levitte a csecsemőosztályra a telefonomat, és lefényképezte nekem a kislányom! Ezúton is szeretném neki megköszönni kedvességét! Ez a pár fotó segített túlélni ezeket a napokat!
Életem legcsodálatosabb perce 25-én este következett be, amikor végre lemehettem a gyerekágyas osztályra, és megláthattam, megérinthettem a kislányomat.
Andrea, Budapest
Kapcsolódó cikkek
