„Mi egy olyan család vagyunk, amelyik valószínűleg megtestesíti a családeszményt: anyuka, apuka együtt, mindketten diplomások. Van négy gyerekünk, jó anyagi körülmények között élünk. A feleségem fogorvos, én biológus vagyok, a négy gyerek jól tanul, senki nem beteg, senki nem iszik alkoholt. Mindegyik gyerek sportol, mindegyiknek saját szobája van, hatalmas kert, nagy berni pásztorkutya, trambulin, csúszda, medence, nagyszülők mind megvannak. Különórák, foglalkozások tömege. Ezek a gyerekek nem unatkoznak. Nyáron egyik táborból mennek a másikba. Egy évben tíz-tizenkétszer mennek külföldre, sportversenyekre, nyaralásra. Ahogy mondani szokták, csak megszületniük volt nehéz” – kezdi a történetet az édesapa, Máté, akinek egy tavalyi napig fogalma sem volt arról, hogy bármilyen probléma is lehet a családjában, főleg nem gondolta, hogy az egyik gyermeke komoly bajban van. „Azt gondoltam, hogy amit az ember meg tud adni a gyerekének, azt mi megadjuk. Aztán egyszer csak jött a hidegzuhany, telefonáltak az iskolából, hogy úristen, mi történt a fiaddal, hallottuk, szörnyűség.” Máté fia az iskolában, az egyik szünetben öngyilkosságot próbált elkövetni. „Bement a szertárba, hogy egyedül legyen. A többiek, amikor látták, hogy rossz állapotban van, utána mentek szerencsére, látták a műveletet, és megakadályozták.” A gyerekek segítettek egy másik gyereken, az édesapa pedig minderről egy szülőtárstól szerzett tudomást, ahogy fogalmaz, az iskolából egyetlen tanár, vagy az igazgató sem hívta fel őt.
Minden vérzett
Máté azonnal cselekedett. Szakembert keresett, bár arról elképzelése sem volt, mi történt a fiával, hogyan és főleg mitől keseredett el annyira, hogy egy ilyen lépésre szánja rá magát. Először ő is az állami rendszerben próbált segítséget találni, hiába. „Két hétig nem találtam senkit, akivel beszélhettünk volna. Így aztán természetesen elmentünk magánba. Rettenetes a terheltségi szint, Budapesten egyetlen pszichológust találtunk, akinek volt egy szabad időpontja. Behívott, és azt mondta, komoly gondok vannak, a gyerek súlyosan depressziós. Nem értettem. Gyakran láttam, hogy enervált, ebéd után fölment a szobájába, volt, hogy csak feküdt, bámulta a plafont. De hát mi is mindig fáradtak vagyunk… ő pedig nem akart erről beszélni.”
Néhány alkalom után a pszichológus megmutatta az édesapának fia rajzait. „Halottak, árvíz, kiégett épületek, atomkatasztrófa. Minden fekete volt meg sötétkék, és minden vérzett. Mindenhol falak voltak, meg füst.
Apokaliptikus viszonyok uralkodtak a gyerek lelkében tizenegy évesen, miközben én azt gondoltam, hogy amit teremtettünk, ami körülveszi őt, az maga a paradicsom.
Üres játszóterek, kihalt utcák
Máté megpróbálta megérteni, mi történt a fiával, mi az ő felelőssége, hol csúsztak félre ennyire a dolgok. Rengeteg emberrel beszélt. „Egy barátom felkeresett, hogy megrendelt egy kurzust Pöltl Ákostól, aki digitális önvédelemre tanítja a szülőket. Amikor elolvastam a prospektusát, egyszerre rájöttem, hogy miről van szó.”
Felidézi saját gyerekkorát, amikor kint fociztak a parkban, az utcákon, a játszóterek tele voltak gyerekekkel, nemcsak kicsikkel, hanem kiskamaszokkal is. Olykor voltak súrlódások, konfliktusok, de ezek nem mentek túl egy egészséges határon. Bandáztak, együtt voltak, szocializálódtak, megtanulták mi a kudarc, hogyan kell kezelni a nézeteltéréseket. Valós időben, együtt, egy térben. Offline.
„A VIII. kerületben nőttem fel, tizenkét csonttörésem volt a gimnáziumig bezárólag. Tehát voltak bunyók. De a fizikai bántalmazás mindig megállt egy szinten. Tehát amikor mondjuk pont a földön feküdtem és üvöltöttem, akkor megértették, hogy baj van, és akkor békén hagytak. Az online térben nem látod, hogy a másik mennyire szenved.
Azt hiszed szülőként, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen a gyereked csak játszik a szobájában, valami online játékkal, mi baja lehet? Közben épp a világot szabadítod rá, de nem is tudsz róla.
Mert, ahogy fogalmaz, sajnos a környezetében nem a fia az egyetlen, aki saját maga ellen fordult. „Ezekben az esetekben az volt a közös, hogy ezek a gyerekek nagyon erősen online voltak. A fiamról nem tudtam, hogy neki saját csatornái vannak a Youtube-on, meg a Tiktok-on. Van egy kislány a baráti körünkben, aki sajnos meghalt, a szülei utólag tudták meg, hogy több közösségi profilja volt, amelyeken “egy másik ember volt”. Azt értettem meg, hogy a gyerekeknek kialakul egy digitális személyiségük, ahol sokkal több és intenzívebb visszajelzést kapnak az online térből, és ez a digitális személyiség lesz a vezérlő személyiségük, ez lesz az elsőrendű és a legfontosabb. Asaját fizikai személyiségük csak ezután következik.”
Jó helyett népszerű
Máté úgy fogalmaz, hogy azt értette meg, hogy amikor egy kisgyerek meséket hallgat, akkor kialakítunk benne egy olyan koordinátarendszert, aminek az egyik tengelye a jó, a másik a rossz. „A közösségi médiában népszerű és nem népszerű van. Ennek semmi köze a jóhoz és a rosszhoz, és azok az értékek, amiket otthon mutat egy egészséges család, semmit nem érnek az interneten. A lájkok száma alapvetően torzítja az értékítéletüket, ugyanis ők úgy érzik, hogy tartalmat kell generálniuk, hogy ne csak fogyasztók legyenek, mert az internet világában aki passzív, az nem létezik, az láthatatlan. De a tartalomgenerálás egy kegyetlen dolog, mert ha unalmas, akkor nem kapsz lájkot. Ezért kénytelenek olyasmiket előállítani, amik népszerűek. És ebben nagyon erősen jelen van az extravagancia és a szexualitás. Ez az egész rettenetesen csökkenti az önértékelésüket, és egy nagyon erős szociális izolációhoz vezet. Ez az izoláció mindennek a kulcsa.
A telefon, az internet valójában nem összeköt, hanem szétválaszt.
A social médiának az a csapdája, hogy te magad alakítasz ki önmagadról egy olyan digitális személyiségképet, aminek nem tudsz megfelelni, ezért félsz kimenni a valóságba. A lányok olyan fényképeket csinálnak magukról, amik nem felelnek meg a valóságnak, és olyan explicit viselkedést tanúsítanak, ami egyébként nem jellemző rájuk. Nyilván megkapják rá a reakciókat. Jönnek az üzenetek privátban, a lájkok, meg a szívecskék, de ő valójában nem ilyen.”
A közösségi média veszélyei és torzítása mellet Máté az online játékokat sem tekinti már ártalmatlannak. „Álvilágot teremt számukra, ebben ők nem érzik jól magukat, de fontosabbnak tartják, mint a valódi világot. Az a baj, hogy az én korosztályombeli szülők már nem értenek ehhez. És a gyerek látja, hogy nem értesz hozzá, és nem fog bevonni a beszélgetésbe, a problémáiba, mert te kívülálló vagy, és “úgysem értheted”. Vannak olyan online játékok, amelyek arról szólnak, hogy van ezer résztvevő, egymást kell gyilkolni különböző terepeken, és az győz, aki a legvégén él. Ebből nem lehet kiszállni. Ezek a gyerekek hetekig játsszák éjszakánként, és gondold el, amikor már negyedik-ötödik napja egész nap ezen van a gyerek, már csak négyen-öten maradtak életben, és már nagyon jól áll, akkor egyszer csak bejön anya, meglátja, hogy a gyerek még mindig számítógépezik, odalép, és kinyomja a játékot. Egyszer a feleségemmel mi sem engedtük, hogy a fiam tovább játsszon. Tizenegy évesen sírt, és azt mondta, hogy tönkretettétek az életemet. Tehát számukra tényleg ez az élet, és utána azt látom, hogy fekszik az ágyban, nézi a plafont. Kicsekkol.
Úgy tűnik, hogy a gyermekek agya nem készült fel a 21. századra. Szülőként nem tudsz izgalmasabb lenni, mint az internet. Mindig versenyhátrányban vagy, és elszigetelődsz a gyerekedtől. De az nagyon nem mindegy, hogy valaki hány évesen kapja mindezt az arcába; tíz, tizenhét vagy huszonhét évesen. Ma a gyerekek átlagosan kilencévesen látnak először pornót.”
Indítok egy programot
Máté maga is jár pszichológushoz. „Amikor elkezdett összeállni a kép, úgy döntöttem, indítok egy programot.”
Megkereste a megfelelő szakembereket, többek között a fentebb említett Pöltl Ákost, aki a Digitális Önvédelem magyarországi megteremtője. „A program mögé állt a csepeli önkormányzat, és elindítottunk egy képzési sorozatot szülőknek és tanároknak, valamint kidolgoztunk egy iskolai digitális tanrendet, amihez önkéntes alapon csatlakozhatnak az iskolák. Az önkormányzat számukra ingyen biztosít olyan szekrényeket, ahol a telefonokat úgy el lehet zárni, hogy nem sérül meg, nem gyullad ki, töltőn van.” Máté és sok szakértő úgy gondolja, hogy nincs helye az iskolában az okoseszközöknek, a szünetben a gyerekek legyenek együtt, focizzanak, csibészkedjenek, és ne egymás mellett nyomogassák a telefonjaikat. (Az interjú elkészítése után, augusztusban jelent meg az a kormányrendelet, amelynek értelmében használatában korlátozott tárgynak minősülnek ősztől a telekommunikációs eszközök, különösen az internetelérésre alkalmas okoseszközök – a szerk.)
Ám az iskolai korlátozás mellett ott van az otthoni környezet. Az a legfontosabb, hogy a szülő ismerje fel a jeleket, ezért Máté és segítői kidolgoztak egy tizenkét pontos kérdőívet, amiből a szülő megértheti, hogy mekkora kockázatnak van kitéve a gyereke. „Mert a szülők ezt nem látják. A kérdőívben olyan kérdések szerepelnek, hogy például milyen gyakran fordul elő, hogy a gyerek összecsapja az étkezést, és fölmegy a szobájába, mondván, hogy fáradt, és becsukja az ajtót. Milyen gyakran történik meg, hogy megszakít családi programot, vagy amikor választhat, hogy áthívja a barátokat vagy inkább fölmegy a szobájába játszani, akkor az utóbbit választja. Mennyire lesz agresszív, amikor elveszed tőle a játékot, vagy lezárod a számítógépet? Összeállítottunk egy skálát, hogy a szülők megértsék azt, hogy ahol a legnagyobb a csend, ott a legnagyobb a probléma. Amikor szülőként nincs időd a gyerekkel foglalkozni, és a kezébe nyomod a telefont, vagy hagyod, hogy fölvonuljon a szobájába, mert addig is nyugtod van, akkor tudod, hogy milyen veszélynek teszed ki a gyereked? Amikor mi fiatalok voltunk, és este lementünk a térre, akkor a szüleink féltettek. Most az a gyerek, aki késő este a szobájába bezárkózik, nagyobb veszélyben van, mint aki lent van az utcán.”