Az Autonómia Alapítvány munkatársaként Béres Tibor évek óta járja a durándai utcákat, közösséget épít, programokat szervez az itt élő gyerekeknek. Tiborral, illetve az alapítvány igazgatójával, Nun Andrással beszélgettünk arról, milyen tipikus életpálya vár egy itt élő gyerekre, és milyen kapaszkodóban reménykedhetnek a közoktatásban kezdetben csak lemaradó, majd onnan kihulló fiatalok.
Béres Tibor és Nun András
SGyöngyösön nőttél fel. Milyen szálak kötnek Durándához és az ott élőkhöz?
Béres Tibor: Amikor gyerek voltam, alig néhány utcára laktunk onnan, és apukám sokszor kivitt abba a közösségbe. Emlékszem, hogyan csodáltuk a lovakat, amiket az utcán futtattak, egyik-másikra fel is ülhettem. Ezek az emlékek alapvetően meghatároznak engem és a munkámat a mai napig. Azóta próbálok ilyen-olyan módon részt venni az itteniek életében. Annak ellenére, hogy lakcím szempontjából egy kicsit távol kerültem Gyöngyöstől, a hét jelentős részét a mai napig ott töltöm.
Mennyit változott a városrész, illetve az ott élők helyzete a gyerekkorod óta?
Béres Tibor: Nagyon más volt akkor az élet, de hogy könnyebb, vagy nehezebb-e, azt nem tudnám megmondani. Egy iskolába jártam a durándaiakkal, és úgy érzem, akkor az oktatás még tudott és akart mit kezdeni azokkal a szociokulturális különbségekkel – nem feltétlenül a hátrányokkal, akkor még nem csak ez határozta meg az ott élők életét -, amikkel ezek a gyerekek rendelkeztek. Minden háznál tartottak disznókat, csirkéket, lovakat, ami szöges ellentétben állt a polgárosult Gyöngyössel, és ez sok konfliktust gerjesztett. Volt szemét, kosz már akkor is, nem csak most, ezt nem szabad letagadni. De az a fajta anómiás állapot akkor még nem volt meg, ami a mostani gyerekek mindennapjait átjárja.
Béres Tibor
Rosszabbak most a durándai gyerekek kitörési, felzárkózási esélyei, mint annak idején?
Béres Tibor: Nehéz erre is válaszolni, mert nagyon sok dolog változott azóta. Amikor gyerek voltam, akkor még volt bányászat a környéken, volt nehézipar Gyöngyösön – persze nem szeretném ezt romanticizálni, mert egyáltalán nem gondolom, hogy azt a fajta nehézipart kell visszasírni, ami akkor volt, de az legalább egy kitörési pont volt az ott élőknek. Aki ott megpróbált helytállni, az valamilyen szinten tudott integrálódni.
Arra a munkaerőre, amit Duránda ki tud adni, napjainkban nincs szükség – olyan képzettségbeli és alapvető kompetenciákat érintő hiányosságokkal rendelkeznek az itteniek, ami miatt inkább külföldi vendégmunkásokkal töltik fel az állományt, minthogy a helyieket próbálják képezni. A mostani közoktatási rendszer nincs felkészülve az olyan gyerekek integrálására, akik már akkor le vannak maradva, amikor bekerülnek.
Hogy néz ki egy átlagos durándai gyermek szobája? Van-e számítógépe, internet-hozzáférése, vagy akár csak egy asztala, amihez ülve megírhatná a leckéjét?
Béres Tibor: A lakhatási körülmények borzasztóak a városrészben, a túlnyomórészt önkormányzati tulajdonú ingatlanokat a zsúfoltság jellemzi. A látóterünkben élő gyerekek többségénél problémát jelent a felsorolt dolgok hiánya: nincs hely és nyugalom a tanuláshoz, a szülőktől nem kapják meg a megfelelő segítséget, az internet is csak néhol van bekötve. De az alapkompetenciák hiánya is óriási gond, egy hetedik-nyolcadik osztályos gyereknek az írás-olvasás is problémát jelenthet. Ráadásul azok között a kulturális hatások között, amik a helyi fiatalokat érik, nagyon sok agresszív elem van. A konfliktusmenedzselő képességük nagyon alacsony, és amikor szembejön valamilyen probléma, akkor vagy a szorongásból adódóan, vagy pedig azért, mert nincs a kezelésre megfelelő mintájuk, óhatatlan konfliktusokban eszkalálódik a helyzet.
A legtöbb gyerek napi rendszerességű verekedésekről, abúzusokról számol be. A fejlesztés fontos része lenne, hogy a fiatalok megtanulhassák, hogyan kell kezelni ezeket a szituációkat. Persze ez rettenetesen nehéz feladat abban a közegben, amit ennyire átjárnak az erőszakos magatartásminták. Itt a börtönből szabadult embereket több napig tartó mulatsággal várják, ahol ünneplik, éltetik az egykori bűnelkövetőt. Ha a gyerek is részt vesz ezeken, akkor nem a többségi társadalom normarendszerével, hanem a deviáns magatartásformával fog azonosulni. Itt tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy nagy tévedés ezeket a jeleneteket a cigánysághoz köthető szociokulturális jegyeknek tekinteni – ez a nagy tömegben együtt élő mélyszegény társadalmakra általánosan jellemző probléma.
Meddig jut egy durándai iskolás az oktatási rendszerben, és milyen segítséget remélhet? Kik és milyen eszközökkel nyúlhatnak a rendszerből kihulló fiatalok hóna alá?
Nun András: Mivel tizenhat évre csökkentették a kötelező iskoláztatás korhatárát, a gyerekek ebben az életkorban zömében ki is hullanak a közoktatásból, és egy jelentős részük addigra csak nyolc általánost végzett. Azt tudjuk, hogy a roma fiatalok túlnyomó többsége nem az egyetemre vagy középiskolába jut el, hanem a szakmunkásképzőbe, és innen is kihullik. Megvannak azok a munkák, amelyeket már ebben az életkorban, végzettség nélkül is el tudnak látni. Egy részük építkezéseken dolgozik, és ezzel kétszer annyit kereshet, mint az a szociális munkás, akinek ösztönöznie kellene őt az iskola folytatására. Igaz, hogy 40 fokban is kint kell majd aszfaltozni, amitől már az ötvenes éveire emberi roncs lesz belőle, de ezt akkor még nem látja át.
Nun András
Milyen programokkal, milyen módszerekkel lehet az utcáról behívni a gyerekeket, hogy tanuljanak, képezzék magukat?
Nun András: Szeretet, odafordulás, egyéni élmények vagy csupán annak megerősítése, hogy képesek rá, el tudnak érni eredményeket. Ezeket próbáljuk nyújtani nekik nagyon egyszerű programok biztosításával, legyen az egy közös foci, teljesítménytúra vagy kirándulás.
Kezdetben zárkózottak, de ha valaki úgy fordul feléjük, hogy hajlandó levetkőzni a középosztálybeli látásmódot és nem kéri rajtuk számon azokat a viselkedési normákat, amelyeknek nyilván nem tudnak megfelelni a családi közeg miatt, akkor közel engedik magukhoz azokat, akik segíteni tudnak.
Béres Tibor: Néhány illúzióval fontos azért leszámolni azoknak, akik idejönnek és segíteni szeretnének. Nagyon gyorsan el kell felejteni, hogy tíz gyerekből tíznél sikert lehet elérni. Ilyen nincs. Olyan hátrányokat cipelnek ezek a fiatalok, és annyira húzza őket vissza a közösség, hogy ha tízből három-négynél el tudunk érni valamit, az már sikernek számít
Mit tekintetek egyáltalán sikernek a munka során? Ha valaki leérettségizik? Vagy siker az is, ha egy gyereket rávesztek, hogy olvasson el egy könyvet, jöjjön el egy ingyenes tanfolyamra vagy akár csak próbálja letenni a cigarettát?
Béres Tibor: Felfutottam egy Gyöngyös feletti hegyre az egyik durándai sráccal. Hiába élt a közelben, sosem volt még fent, pedig nagyon szép onnan a kilátás, a város egy részére is jól rá lehet látni. Október-november lehetett, ködös idő volt, és sejtelmesen szép volt alattunk a város. A srác egy darabig elképedve bámulta a messzeséget, majd azt mondta: „Tibi bá, ez g**i szép, ezt nem gondoltam volna!” Ez az a reakció, ami miatt tudtam, hogy érdemes volt ide feljönni vele, mert ez be fog égni neki. Pár évvel korábban pedig a Magas-Tátrába vittünk az önkénteseinkkel fel pár gyereket. Az egyik srác kicsit túlsúlyos volt, és már nagyon az ereje végén járt. Kétszáz méter volt a csúcsig, de a többiek nem hagyták magára, visszamentek, és a kutyám pórázával húzták föl. Ez olyan, a fiatalokat összekovácsoló élmény volt, amit sikerként könyvelhettünk el.
De mondok akkor egy ide kapcsolódó, szomorú élményt is. Azt a srácot, akit felhúztak a többiek, éppen kergetem Gyöngyösön amiatt, mert súlyos kábítószerfüggővé vált, nem tudta megtartani a szociális ellátórendszer, és sajnos bűncselekményeket is elkövetett. Minden héten többször próbálom rávenni arra, hadd vigyem már be Ráckeresztúrra, a tinirehabra. Egy nagyon jó képességű, elképesztő szociális és kognitív képességekkel bíró srácról van szó. Az ő esete sajnos a munkánk kudarca. Persze a történetnek nincs vége, és a sikerem talán az lesz, hogy a srác nem fog meghalni az utcán. Szóval ez is a munkánk része. Szembe kell néznünk azzal, hogy amíg nincs össztársadalmi változás és a szociális ellátórendszer, oktatás nem alkalmas ennek az összetett problémának a kezelésére, addig csak a felszínt kapargatjuk.
Fotó:
Kapcsolódó cikkek
