A statisztikák szerint Magyarország térképe minden téren nyugatról kelet felé „lejt”, vagyis ahogy távolodunk Győr-Moson-Sopron megyétől, elhagyjuk a fővárost, és közelítünk Szabolcs-Szatmár-Bereg felé, úgy nehezedik a helyzet szociálisan. Fogynak az előnyök, nőnek a hiányok. Ám mindez csak az össz-számokat nézve igaz, mert földrajzi faktorok mellett azért sok minden más is szerepet játszik. Ahogy természetesen a keleti határnál sem él nehezen mindenki, úgy Ausztria szomszédságában sem feltétlen arany az élet. Zárványok mindenütt vannak, hiszen bizonyos mutatók – például az etnikai hovatartozás, a képzetlenség, az egyszülős helyzet vagy az intézményben nevelkedés bármelyik megyénkben hátrányt jelenthet. Érdemes tehát árnyaltan szemlélni a gazdagság-szegénység sokszor leegyszerűsített tengelyét.
Mostani riportunk az ország nyugati felére fókuszál, ám kiderül, hogy a problémák sokszor egészen hasonlóak ahhoz, amelyeket innen több száz kilométerre tapasztaltunk, és vannak területek, ahol pont ugyanolyan nehéz gyereknek lenni, mint Borsodban vagy Csongrádban.
Családsegítő mindennapok
Pacsa településen járunk, Zala vármegye egyik kisvárosában, a Zalaegerszegi és Nagykanizsai Család – és Gyermekjóléti Központhoz tartozó Szociális, Család – és Gyermekjóléti Szolgálatnál. „Az ellátási területünk közel negyven településén változó arányú a nehéz helyzetű családok száma. Nem nevezhetjük halmozottnak ezeket a hátrányokat, sok esetben mégis megrendítő látni – kezdi a beszélgetést Marietta, aki családsegítő és szakmai vezető is egyben. A mi feladatunk a pártatlan és előítéletektől mentes segítségnyújtás. Ha kint vagyunk egy családnál, nem hangsúlyozzuk a hivatalos szerepünket, igyekszünk támogatóként jelen lenni.
Pedig elképzelni is riasztó, hogy egy, a Gyermekjóléti Szolgálathoz érkező jelzés nyomán váratlanul megáll az ajtóban két idegen és a gyerekekről faggatja a szülőket.
„Régen ez tényleg így volt – folytatja Balogh Tünde családsegítő. – Nagyon nem jól fogadtak minket, és az első egy-két alkalom arról szólt, hogy leküzdjük a bizalmatlanságot, hogy tudjunk együtt dolgozni. Most már a településeken lakók jobban ismernek minket. Az a szerencsésebb, amikor egy-egy körzetben ritkán történik családsegítő-váltás, így bizalmi kapcsolat alakulhat ki. Nemcsak mi mehetünk a családokhoz, hanem ők is fordulhatnak hozzánk segítségért. Itt például Pacsán ez – én úgy gondolom – nagyon jól működik, erős akadályokba nem ütközünk. Persze vannak családok, akik nagyon büszkék, és igyekeznek kitörni abból az élethelyzetből, amiben élnek vagy éltek korábban, ezért nehezen viselik, hogy a családsegítő megkeresi őket, mert elakadtak egy életszakaszban…
Időközben sorban érkeznek a Családsegítő Szolgálat munkatársai. Az egyik folyosón hatalmas táblák, kézzel írott feliratokkal: a heti, napi tennivalók sorakoznak a rubrikákban. „Ez mindenkinek segít. A kollégáknak azért, mert egyértelmű, tiszta képet látnak a saját és a többiek feladatairól, nekem pedig azért, mert átlátom és segíthetem a munkájukat – mutatja Komlósi Edit, a Szociális, Család – és Gyermekjóléti Szolgálat vezetője. – Bár magam az egészségügy területéről keveredtem ide, mégsem állítanám, hogy ez könnyebb feladat lenne, mint a betegápolás. Lassan nyugdíjba megyek, de nagyon büszke vagyok arra, ami létrejött itt az évtizedek során… Bevallom, kezdetben fogalmam sem volt, mi az a szociális terület. Valószínűleg csak ülök, pecsételek, a dolgok mennek maguktól. – mondja nevetve. Ekkorát tévedni! Fiatal voltam, honnan tudtam volna, milyen hajnalban kelni, hogy elérjünk egy vészhelyzetben élő családot, milyen estig pakolni az adományraktárt, mert másnap jönnek takaróért, párnáért az új beköltözők? És még sorolhatnám. Hivatalosan közalkalmazott családgondozó vagyok, és négy órában kinevezett vezető, de egy ekkora területet korrekt irányítás nélkül ellátni, ennyi dolgozóval, segítővel lehetetlen lenne. Nem túlzás, hogy sokszor estig ülök itt a gép előtt. De ha kell, összeszerelem a fűtőpaneleket az iroda padlóján, nem gond.”
A Szolgálat egyébként integrált intézmény, vagyis nemcsak gyermekjóléti feladatokkal, hanem idősellátással is foglalkoznak – a környéken mindenki ismeri őket. A családok egymás között adják tovább az elérhetőségüket, bíztatják egymást, hogy nem szégyen segítséget kérni. Akkor is, ha Dorina, a négygyerekes fiatal anya nem tudja megvásárolni a kenyeret, vagy ha fogalma sincs a szülőknek, hogyan jut be a gyerek a kórházba, autójuk nincs, busz nem jár a településen.
– Bevallom, nem sok valódi sikerélményünk van… de amikor sikerül valamit elérnünk, az nagyon jó érzés!
“Az apróságok, a mások számára teljesen mindennapi dolgok itt óriási méretűvé nőnek”
– folytatja Edit. – Nekünk tulajdonképpen milyen eszközeink vannak? Saját magunk meg a tudásunk. Anyagi eszközeink nincsenek, és mindig abból indul ki a dolog, hogy nincs pénz. Ha nincs pénz, onnantól kezdve indulnak a családi viták, kezdődik a nélkülözés, a beteg gyereket nem viszik orvoshoz, mert úgy sincs miből kiváltani a gyógyszert.
Ilyenkor segélyeket kérünk, a lányok szoktak menni, gyűjteni üzletekbe, vállalkozókhoz, gyárakhoz, vagy természetben adunk adományokat. Ruhákat folyamatosan gyűjtünk, ha a hátsó irodát megnézed, meg a melléképületet, mindig teli vannak játékokkal, ruhákkal. Ezeket persze nekünk kell szétválogatni, azután le kell ülni, megbeszélni, hogy kinek mi kellhet, milyen méret, milyen bútor… sorolhatnám.
A gyermekjóléti szolgáltatás olyan, a gyermek érdekeit védő, speciális személyes szociális szolgáltatás, amely a szociális munka módszereinek és eszközeinek felhasználásával szolgálja a gyermek testi és lelki egészségének, családban történő nevelkedésének elősegítését, a gyermek veszélyeztetettségének megelőzését, a kialakult veszélyeztetettség megszüntetését, illetve a családjából kiemelt gyermek visszahelyezését.
Nagycsaládok nagy bajban
Közben a napi program körvonalazódott, így Tünde és Marietta is útnak indul az első családhoz. – Most a céges autóval megyünk, mert ez rázósabb út lesz – mondja Tünde. – Jórészt saját autóval közlekedünk, bár nem mondom, hogy télen, hóviharban, vagy sáros talajon leányálom autóval közelíteni meg egy-egy falut.
Ahova most indulunk, ők körülbelül két éve költöztek a környékre – folytatja Marietta. – nagyvárosból jöttek, a lakhatási problémájuk miatt itt kaptak albérleti lehetőséget a hét gyerekükkel. Tulajdonképpen egy erdőszéli házban élnek, ahol a víz nincs bevezetve. Nyáron hoznak a közkútról, télen csak az önkormányzati kútról tudnak vételezni. Ettől még a gyerekek rendszeresen és tisztán járnak iskolába, óvodába. Az apának mostanra sikerült Nagykanizsán állandó munkát vállalnia. Édesanyja pedig még otthon van a legkisebb gyermekkel.
Az út kicsit hosszabb, de túlzás nélkül állítható, hogy varázslatos. Aki autóval átsuhan a dimbes-dombos vidéken, legelő állatok, őszi kikericsekkel teli mezők mellett, nem is gondolná, milyen sorsokat rejtenek a házak. A falut elhagyva bekanyarodunk az erdőbe. Rövid (és zötyögős) út után elérünk egy nagy vaskapuhoz. Mindjárt felhívom az anyukát – Marietta telefonál, és már jön is Krisztina, karján Gábriellel.
A házikó egyszerű, láthatóan a felújítás elmaradt, mielőtt beköltöztek volna. Az udvar közepén áll a kút, amely lehetőség és kérdőjel egyben. Van víz. De milyen módon? Egy hétgyerekes család számára bizonyára küzdelmesen.
A helyzetet nehezíti, hogy a faluban nincs gyermekintézmény. – Óvoda a szomszédban, Orosztonyban van, oda jár az óvodás gyerekünk, Nagykanizsán az iskola – mondja Krisztina. – A falugondnok szállítja óvodába a kicsit, mert amúgy nem tudnánk bevinni.
Marietta kedvesen kérdezgeti Krisztinát a gyerekekről. Érdeklődik igazolásokról, oltásokról, egészségről, betegségről. A körülmények egyszerűek, de a hatalmas szekrényben élére hajtogatva állnak a gyerekruhák. A fa bekészítve, este már bizony be kell gyújtani.
– Nyáron szerveztünk egy baba-mama klubot, Krisztináék is ott voltak. Hogy is mesélte, nyolc kiló lisztből készül a nokedli itthon? – kérdezi mosolyogva Marietta. – Persze! – vágja rá Krisztina. Most is az lesz hétvégén, azt kérték a gyerekek. Pörkölt, nokedli. Sokan vagyunk… Hiába látszanak vékonynak a gyerekek, tudnak ám enni! Nagyon sok segítséget kapunk Mariettától. Egy nagyvárosban éltünk, de annyira sok pénzbe került már az albérlet, hogy nem tudtuk fizetni. Itt keveset fizetünk, de azért kell a segítség az óvoda, iskolai dolgok miatt. A legnagyobb furcsaság eleinte a csend volt. Én városi lány voltam világéletemben, a gyerekzsivaly is mindig körülvesz minket, de ez a csend…
– Hát igen, kérdés, hogy ők ettől most szegények, vagy gazdagabbak lettek? – elmélkedik már az autóban Marietta. – Vannak náluk jóval rosszabb helyzetben lévő családok is, de mindenkinek a maga terhe a nehéz. A mi dolgunk figyelni és ott lenni, ha baj van. Látod ott azokat a fóliasátrakat? A helyi önkormányzaté. Munkával segítik a helyieket, hogy mindenkinek jó legyen.
És már megyünk is tovább, a következő állomásra, másik településre, újabb családhoz. Tudod, több családot kérdeztem meg, hogy elmehetünk-e hozzájuk, beszélnek-e magukról… De a legtöbben visszautasították. – mondja az utat nézve Tünde. – Mi a családok számára egy kapocs vagyunk a világ, vagy inkább a hivatalos világ felé. De a kapocs, az kapocs. Érzékeny dolog, amire nagyon kell vigyázni. Ahová most megyünk, anyuka a legkisebbel otthon van, apukának most lett állása. A fizetésének felét sajnos elviszi az adósság, úgyhogy előfordult, hogy SOS kellett ételt vinni nekik, de igazából billegnek az eszünk-nem eszünk vonalon. Pedig itt is négy gyerek van, akik közül az egyikük egészségügyi gondokkal küzd.
Az anya, Dorina az udvaron vár minket. A faluvégi ház befejezetlennek tűnik, a poros udvaron játszanak a gyerekek. Gyertek csak beljebb, itt tudunk beszélgetni! – invitál. Felmegyünk a töredezett betonlépcsőkön, és a függönnyel letakart ajtón át belépünk a házba. A szerény körülmények ellenére Dorina igyekszik tisztaságot tartani.
Tudnak a gyerekek reggelit vinni az iskolába? – kérdezi Tünde. – Hát… Janinak két szendvicset, a gyerekeknek egyet-egyet tudok csomagolni. Csak hát a legnagyobbam már az első szünetben megeszi azt a kis kenyérkét, és éhes – dörzsölgeti kezét Dorina zavartan. A múltkor is megvettem egy kiló kenyeret, gondoltam holnapig elég lesz. Mondom, jól van. Tökéletes, van egy kiló kenyér! Hát persze, hogy a tejes kenyér, vajas kenyér teával, tejjel, kakaóval, cukros kenyér… Aztán pikk-pakk megették, én meg mehettem a szomszédba kérni, legalább egy felet. De a Szolgálat annyira sokat segít nekem! Tényleg, sokszor ha nem lennétek, azt se tudom, mi lenne a gyerekekkel! Ha nem tudok elmenni a faluból, kisegítenek fuvarral, ha nincs pelenka, szereznek, ha elfogy a kaja itthon, mindig megkereshetem őket.
Tünde és Marietta munkájának csak kis szeletébe tudtunk most betekinteni. Vannak könnyebb és nehezebb körülmények, élethelyzetek. Egy frissen végzett egyetemista, aki belépve első családhoz, adott esetben rühességgel, vizelet és dohányfüst keverékének szagával, esetleg egy hadonászó ittas apával találkozik, tűzpróbán megy keresztül. Marad vagy menekül. Aki marad, évtizedekig marad.
Kattints IDE, és olvass tovább a magyarországi gyermekesélyekről!