A nagylányom nem volt még kétéves, amikor apám elvitte busszal Erdélybe. Két nappal később én is mentem, ezért beleegyeztem a kiruccanásba, de nagyon megviselt. Elkísértem a Népligetig, majd az aluljáróban visszafordultam, a három hónapos kicsihez bújtam, akit kendőben hordoztam, és zokogtam Budapesttől Tatáig. Egy férfi a vonaton megkérdezte, hogy jól vagyok-e, majd amikor elmondtam, hogy mi a helyzet, nyerített a nevetéstől. Szerintem egyáltalán nem volt vicces.
Illusztráció: Getty
Engedd élményeket gyűjteni!
Tavaly, amikor a nagy már óvodába készült, mi pedig családostól Németországban voltunk, a férjem hazautazott vele két hét után, én maradtam a kicsivel, dolgoztam még pár hetet. Amint felültek a hajóra, ugyanúgy zokogtam, mint annak idején a Népliget aluljárójában, közben persze büszke voltam rá, meg egy kicsit magamra is, hogy lám, milyen vagány anya vagyok, készen állok arra, hogy két hetet nélküle legyek. Másfelől a férjemre is büszke voltam, amiért ezt együtt csináljuk; mindenki kap egy-egy gyereket két hétre. Pár napja ugyanez történt, a nagy elment az apjával, én maradtam a kicsivel meg a kutyával. Többször olvastam arról, hogy a gyerek egészséges fejlődéséhez kell az, hogy anya nélkül is legyen (jó esetben az óvodán kívül is), illetve arról is, hogy fontos, hogy a gyerekek csak az egyik szülővel, majd a másikkal töltsenek minőségi időt. Ez a gondolat egy csapásra megszépítette azt a tényt, hogy nem tudok huszonnégy órát utazni két kisgyerekkel, a férjemnek haza kell menni, nekem maradni, így a legjobb opció a porontyok elosztása. A tavalyi tapasztalatokból kiindulva a nagynak szüksége volt arra, hogy újból csak ő legyen a középpontban, mint ahogy arra is, hogy apjával kiránduljon, fagyizzon, biciklizzen, erdőt járjon. Mindenkinek természetes volt a helyzet, csak nekem nem.
Elmélet kontra gyakorlat
A gyerekeimet a harmincas éveim második felében szültem, első pillanattól tisztában voltam azzal, hogy nem leszek annyira rugalmas, mint a huszonéves önmagam. Rengeteg szakirodalmat olvastam mindenféléről, tudatosan készítettem fel magam különböző helyzetekre. Amikor az óvodai, bölcsődei beszoktatásról olvastam, egy pszichológus három tanácsát próbáltam mélyen az eszembe vésni: ne búcsúzkodj sokáig, ne telefonálgass tízpercenként, ne kérdezd meg százezerszer, hogy jól van-e. Ehhez képest a kikötőben én voltam az, aki még egy puszira, még egy ölelésre visszafordult, aztán számtalanszor telefonáltam, hogy minden rendben van-e, a gyerek evett-e, ivott-e, aludt-e, kapott-e gyógyszert, mit csinál, mit nem csinál. Hiába az elmélet, minden sejtem azt kiabálta, hogy tudnom kell minden mozdulatáról, még akkor is, ha elméletben kívülről fújtam, hogy jól van, élvezi a vakációt, imád az apjával lenni, és ha valami gond van, biztosan szólnak. „Engedd lazábbra a gyeplőt, nem kell mindig, mindent kontroll alatt tartani” – mondtam magamnak, de tudom, hogy hosszú az út, amíg ezt tényleg képes leszek megtenni. Marad hát a telefonálgatás.
A gyerek jobban éli meg a távollétet
Amikor a nagy dolgait csomagoltam, gyerekkorom egyik jelenete játszódott le a szemem előtt. A kilencvenes évek Brassójában, a panelnegyedben amint a nyári szünet elkezdődött, a gyereksereg egyik napról a másikra eltűnt, és az óvoda-, iskolakezdésig olyan csend volt, olyan kihalt légkör, mintha csak pár felnőtt élt volna ott. A gyerekek tömegestől mentek a nagyszülőkhöz falura, és csak szeptemberben tértek vissza. Hogy bírták akkoriban a szülők, hisz hónapokra „elcsapták” nagyiékhoz a gyerekeket? Éreztek egyáltalán valamit? A szükség nagy úr. Dolgozni kellett, nyári felügyelet nem volt, így ez volt a normális. Szeptemberben senki nem tűnt lelkibetegnek, a rosszalkodást ugyanott folytatta a csapat, ahol júniusban abbahagyta. Változik a világ, mindig másképp nehéz – mantrázom magamnak. Pár nap múlva megvilágosodom, a brassói gyerekek akkoriban ugyanolyanok voltak, mint a mostaniak: sokkal jobban alkalmazkodtak, jobban bírták, mint a szülők. Az én nagyom is teljesen jól elvan, csak bennem vannak kavargó érzések.
Kapcsolódó cikkek
