A nagylányom születése előtt a férjem gondosan szerelte össze a kiságyat, a fejünkben pedig rendíthetetlen volt a kép, hogy a baba majd ott, és csakis ott alszik. Mellettünk ugyan, de a saját ágyában. Ez nála félig-meddig működött is egy darabig, majd lassan befúrta magát közénk, és csak akkor költözött ki onnan – a férjemmel együtt –, amikor a kicsi megszületett.
Szakirodalom kontra valóság
Amint telnek az évek, és a gyerekeim nőnek, szinte naponta jövök rá arra, hogy teljesen fölöslegesen olvastam rengeteg könyvet. Ma már úgy vagyok vele, hogy ennyi erővel és idővel olvashattam volna például Dragomán Györgyöt vagy Rácz Zsuzsát is, elvileg (sőt, biztos) jobban élveztem volna, mint a kioktató elméleti tutimegmondást, ami a mi esetünkben egytől-egyig a kukában landolt. A naggyal még volt, ahogy volt alvásilag, aztán megszületett a kicsi. A kiságy úgy alakult át, mint egy báb, amiből egy idő után kibújik a pillangó. Nálunk ez a metamorfózis nem volt annyira szép, csak ugyanannyira látványos: a kiságy lett a világ legtágasabb szekrénye, ami kíméletlenül nyelte el az apró babazoknikat, például, aztán nem igazán szép szavak közepette szórtam mindent ki belőle azért, hogy ha megkerült a zokni, legyen biztos, hogy a visszadobáláskor eltűnik legalább három másik.
Illusztráció: Getty
Anyuval, csak anyuval
A kicsi születése előtti napon készítettem egy fotót magamról és a nagyról, olyan erősen szorítottam, ahogy csak bírtam, hisz tudtam, hogy az életünk abban a formában véget ért. A bizonytalanság, a féltés, na meg a szülés előtti félelem koktélja miatt bőgtem, mint a záporeső. Akkor nem tudtam, hogy egy nap múlva egy teljesen új érzés költözik belém: az, hogy teljes a családunk. A kórházban a kicsi nagyon keveset volt a bevásárlókocsira hasonlító babaágyban, inkább magam mellé fektettem, meséltem neki, néztem, hogy mennyire tökéletes, mellette, vele aludtam. A kórházi személyzettől meg is kaptam az ejnyebejnyét, hogy ezt bizony elrontottam, többé nem fog nélkülem aludni. Igazuk volt. A kicsi egyetlen éjszakát se aludt kiságyban, majd két és fél év alatt egyetlen éjszaka se aludt nélkülem. Aztán jött AZ a bizonyos éjszaka.
A gyerek meg se rezzent
Amikor egy hónapig egy szállodában és egy vendéglőben dolgoztam besegítőként, a kicsire hol egy pótmama, hol az öcsém és a barátnője vigyáztak. Egyik este elhúzódott a műszak, és mire hazaértem, a gyerek békésen aludt az öcsém kanapéján. Tágra nyílt szemekkel néztem, hogy most mi lesz, ez az öcsémnek és a barátnőjének fölöttébb vicces volt. Legyintettek, hogy menjek aludni, végre aludjam már ki magam, hátha kisebbednek a szemem alatti karikák. Bólintottam, fölmentem a szobámba, ledőltem az ágyra és mantráztam, hogy aludj már el, reggelig föl se kell ébredned, aludj. A tudatos (vagy tudatalatti) anyabogár azonban folyamatosan duruzsolt az agyamban: mi lesz, ha felébred és nem vagyok mellette? Éjfél körül elaludtam, majd reggelig óránként ébredtem fel a semmire. A gyerek reggelig föl se kelt, én viszont robotosan mozgó zombiként állítottam be reggel a munkahelyre.
Kapcsolódó cikkek
