Zelend Niki, az SNI Suli alapítója: „Egy neurodivergens gyerek nem probléma, hanem lehetőség”

Fotó: Getty Images – Maskot

Zelend Niki évek óta dolgozik azért, hogy az ADHD-s, autista és a többi neurodivergens gyereket ne beskatulyázzák és problémaként kezeljék, hanem értékként tekintsenek rá. Szemléletformáló előadásaiban, az SNI SULI közösségben és a szülőkkel való személyes beszélgetéseiben mindig ugyanazt az üzenetet közvetíti: az elfogadás, a türelem és a biztonság az alapja mindennek – az oktatásnak, a fejlődésnek és az emberi kapcsolatoknak is.

Október 11-én szombaton ennek a szellemiségnek jegyében került megrendezésre a mindenki számára díjmentes, online követhető II. ADHD és Autizmus Summit, ahol 24 kivételes előadót hallgathattak az érdeklődők – sok más mellett családterapeutákat, trauma specialistákat, autista és ADHD-s felnőtteket, szülőket – azért, hogy jobban megértsük önmagunkat, gyermekünket és a körülöttünk lévő világot. Az eseményen Zelend Niki is megosztotta gondolatait azokkal, akik kapcsolódtak a konferenciához, melynek inspiráló megszólalóit utólag is vissza lehet nézni és hallgatni az SNI Suli oldalán. Nagy örömünkre szolgált, hogy a sok szempontból rendhagyó szombat előtt Niki idejébe belefért, hogy interjút adjon a Gyerekszobának.

Niki 10 éves kisfia – akinek szintén része volt rossz tapasztalatokban – azt mondta egyszer: „Anya, olyan butuskák az emberek, hogy nem gondolkodnak!” Kisgyerek létére észrevette ugyanis, hogy a legtöbb felnőtt gondolkodás nélkül elhiszi, amit másoktól hall, anélkül, hogy legalább egy kicsit kíváncsi és befogadó lenne. „Sajnos a legtöbb helyen továbbra is igaz, hogy nem szeretik azokat, akik mások és kilógnak a sorból, emiatt rengeteg bántás is éri őket a neurotipikus társadalom nagy részétől” – folytatta Niki.

Ráadásul a bántás nemcsak a való életben, azaz az iskolákban, az edzéseken, az utcán, a tömegközlekedésben, a családi összejöveteleken stb. érheti utol a neurodivergens gyerekeket és felnőtteket, hanem az online térben is: „Épp a beszélgetésünk előtt töröltem az oldalunkról egy kommentet, ami így szólt: Egyre több az ilyen gyerek, sajnos. Ez alapvetően nem egy csúnya mondat, de az, hogy aki írta, odabiggyesztette azt a »sajnost«, már megint odaszúrt az érintetteknek és azoknak a szülőknek, akik nap mint nap rengeteget tesznek azért, hogy egy ilyen világban terelgessék a gyerekeiket.” 

Nem mindenki fér bele a dobozba

„Ha egy osztályban kiderül, hogy egy ADHD-s gyerekkel bővül a létszám, a legtöbben nem örülnek neki, pedig egészen máshogy is meg lehetne közelíteni a kérdést: én tényleg nem értem, miért nem lehet ilyenkor azt mondani, hogy »De jó, érkezik közénk egy kreatív elme, aki garantáltan pluszt fog hozzáadni ehhez a csapathoz, és olyan ötletei lesznek, amilyenek senkinek!« Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy neurodivergensnek lenni többet jelent, mint neurotipikusnak, inkább arra próbálok rávilágítani, hogy egész egyszerűen másképp működik az ilyen típusú agy, ebből adódóan pedig bizonyos dolgokban sokkal jobb, csakhogy ennek ára van. Az az ára például, hogy az idegrendszer nagyon hamar kimerül. De ha tisztában vagyunk vele, hogy az adott neurodivergens gyerek miben kiemelkedő és miben vannak nehézségei, akkor egy kis odafigyeléssel és elfogadással nagyon jól lehet őt támogatni” – fejtette ki Niki.  

„Amikor egy gyerek kap egy ADHD vagy autizmus diagnózist azt a szülőnek nem könnyű elfogadni vagy magáévá tenni. Főleg úgy, hogy miközben ezen dolgozik, a másik oldalon állók kvázi a szőnyeg szélére parancsolják őket, és a gyereket minden rossznak elmondják. Borzasztóan nehéz megélni egy ilyen meghasonlott állapotot: te mindennél jobban szereted a gyerekedet, tudod is róla, hogy mennyire értékes és miben ügyes, de a környezetében élők ezt egyszerűen nem veszik észre. Mert nem akarják észrevenni…” – osztotta meg az SNI Suli alapítója.

„Ilyenkor sok szülő (köztük voltam én is!), belecsúszik abba a hibába, hogy elkezd harcolni a gyerekével, azt remélve, hogy meg tudja őt javítani, hogy beleférjen abba a bizonyos dobozba, legyen inkább normális, és ne zavarja mások köreit. Aztán rájöttem, hogy ez nem más, mint szeretetbe bújtatott elvárás, amivel a felismerés után nagyon gyorsan fel is hagytam. Nem mondom, hogy könnyű volt, de tudtam, hogy ha én nem állok ki a gyerekemért, akkor más sem fog” – mesélte Niki, hogy jött el náluk a fordulópont.

Fotó: Getty Images – Catherine Falls Commercial

„Anyuka, a gyerek nem tud viselkedni!”

Nagy valószínűséggel nincs olyan neurodivergens gyereket nevelő szülő, aki már az óvodában ne hallotta volna ezt a mondatot. „Itt jön be az, hogy a felületes szemlélők csak a gyerek viselkedését nézik, ami az egyik legnagyobb hiba, amit el lehet követni. A viselkedés mindig csak egy tünet, és soha nem maga a gyerek. Mert a viselkedésnek üzenete van, amit ugyan nem mindig könnyű megérteni, de odafigyeléssel és kellő empátiával menni fog. Ha például földhöz vágja a füzetét egy gyerek az órán, az nem azért történik, mert rendbontáshoz támadt kedve, hanem azért, mert nem lett kész időben egy feladattal, vagy a többiek már rég leírták a tábláról, amit kellett, ő pedig lemaradt és emiatt borzasztóan szégyelli magát” – osztotta meg Niki sokak szomorú tapasztalatát.

Mint mondta, ilyenkor az elsődleges reakció az, hogy a gyerekre erélyesen rászólnak, hogy már megint mit csinál, ezt hogy képzeli, és nem lehet igaz, hogy már megint vele van a baj… Pedig semmivel sem kerülne többe odamenni hozzá és annyit mondani, itt vagyok, segítek, együtt megoldjuk.

– tette hozzá sietve Zelend Niki, aki szerint leginkább a szigorú, vaskalapos, régi rendszerben gondolkodó pedagógusok a legkevésbé nyitottak a változásra. És persze nem csak a pedagógusoktól érkezhet bántás, hanem bárkitől, akivel keresztezik egymást az útjaink. A fény azért látszik az alagút végén, az SNI Suli közösséghez ugyanis több idős is tag is csatlakozott: olyan nagyszülők, akik azért vannak ott, hogy jól segíthessenek a neurodivergens unokájuknak, szélnek eresztve azt a régi, begyöpösödött szemléletet, mely szerint csak az a gyerek jó, aki csendben ül és szépen figyel.

Fotó: Getty Images – Westend61

Ez a két dolog a megoldás kulcsa

Niki szerint akinek nincs ADHD-s vagy autista gyermeke, annak fogalma sincs róla, milyen küzdelmeket vívnak a szülők, a családok, mégis feljogosítva érzi magát arra, hogy ítélkezzen, megjegyzést tegyen: „Az én kisfiam két héttel a 10. születésnapja előtt jelentette ki, hogy mostantól készen áll arra, hogy egyedül aludjon. Előtte minden este szorosan át kellett ölelnem és mellette kellett lennem, mert az adott neki biztonságot. Össze sem tudom számolni, hányan vágták a fejemhez, hogy mennyire elkényeztetem, hogy ha akarna, tudna ő egyedül aludni, csak keményebbnek kellene lennem meg határokat kellene szabnom neki.”

Az autizmus egy szorongásvezérelt állapot, amivel minden érintett szülő tisztában van, s bár a kívülállók emiatt furcsán néznek rájuk, a legjobb, amit tehetnek, hogy nem hagyják magára a szorongó gyereket a félelmeivel: „Annak a támogatásnak és szeretetnek köszönhetően, amit ilyenkor egy gyerek a szüleitől kap, idővel el fog jutni oda, hogy nem szorong. Ezt kell szem előtt tartanunk, és nem azt nézni, hogy mit gondolnak mások a nevelési módszereinkről. Az első és legfontosabb, hogy a türelem és a szeretet vezéreljen bennünket, mert ezzel tényleg csodákat érhetünk el.” 

Ahhoz azonban, hogy ezek a gyerekek is megmutathassák, mi rejlik bennük és kihozhassák magukból a legtöbbet, olyan támogató környezetre van szükség, amelyik nem folyamatosan hibáztatja és megbélyegzi. Azoknak a jól berögzült, régi és téves elképzeléseknek köszönhetően, melyeket sokan nem tudnak kiverni a fejükből, rengeteg szülővel elhitetik, hogy rosszul bánnak a gyerekükkel, nem tudják megnevelni és miattuk lett olyan, amilyen. 

– emelte ki Niki, aki szerint a mostani oktatási rendszer rendkívüli károkat okozhat mindegyik, de leginkább a neurodivergens gyerekekben: „Nem megnyomorítani kellene őket millió házi feladattal, amit kötelező elvégezni, hanem inkább élvezetes és tényleg érdekes dolgokra kellene cserélni. Ahhoz ugyanis, hogy egy gyerek szívesen és jól tanuljon, mindössze két dologra lenne szükség: egyrészt arra, hogy biztonságban érezze magát, másrészt arra, hogy szeretetteljes légkör vegye körül. Ha ez a kettő teljesül, előbb-utóbb szárnyalni kezdenek.”

A mostani iskolákban azonban – eltekintve néhány, szabályt erősítő kivételtől – a gyerekek többsége nem érzi magát sem biztonságban, sem szeretve, emiatt pedig az idegrendszerük úgynevezett túlélő üzemmódra kapcsol, ahol egyáltalán nem az az elsődleges, hogy jól tanuljanak. Ezt ideje lenne mindenkinek megérteni és elfogadni, mert ahogy a Niki által idézett, és villámsebességgel törölt komment is mondja, egyre több az „ilyen” gyerek. De nem, nem sajnos!

Kapcsolódó cikkek

Kamasz Pszichológus és meseíró készített könyvet a cseppet sem mindennapi gyerekekről

Család „Volt, hogy azt hittük, Gréti majd megkeseríti az életünket” – Erdei Zsolt vallomása a gyerekeiről

Család „A Marokbabák között mindenki megtalálhatja azt, amivel saját magát a legjobban tudja fejleszteni”

Család „Korunk pestise az autizmus és az ADHD” – dr. Bohács Krisztina intelligenciakutató gondolatai az elfogadás fontosságáról