„Konkrétan halálfélelmet okoz a gyerekben, ha a szülő nem szereti őt.” Rőzse csecsemőotthonból került örökbefogadókhoz, ma szülőknek ad tanácsokat

Nagy Erzsébet Rőzse, a „gyermeksuttogó” – Fotó: Fülöp Máté

Nevelőotthonokról mostanában csak rosszat hallunk, nevelőszülőkről, sőt örökbefogadókról is derültek már ki rémes dolgok. Te, aki többféle elhelyezést megtapasztaltál, és más okokból is van rálátásod a rendszerre, mennyire tartod reálisnak ezt a képet?

Nincs erre egyértelmű válaszom. A legtöbben azt mondanák, nekem szerencsém volt, mert a Pikler Emmi-féle csecsemőotthonban nevelkedtem, ami az ország legjobbika volt, és örökbe is fogadtak. Ez így együtt sikersztorinak tűnik – legalábbis a világ szemében. De ennél azért nagyobb csomag ez. Eleve öt hónapig kórházban voltam, mert nagyon pici súllyal születtem, és gond volt a tüdőmmel és a fülemmel is.

Öt hónap, az rengeteg idő egy kisbaba életében!

Főleg, mivel ma már vitathatatlan bizonyítéka van annak, hogy a lélek emlékszik, vagyis minden lenyomatot hagy egy csecsemőben. Azzal viszont valóban szerencsém volt, hogy ebbe a híresen jó intézménybe kerültem, ahol képzett és válogatott szakemberek foglalkoztak velünk. Még nem voltam három, amikor igent mondtak rám a szüleim. Így hívom őket; anyának és apának. Nem jött össze a saját baba, de nagyon szerettek volna gyereket, ezért az örökbefogadás mellett döntöttek. Elvégezték az akkor még kötelező tanfolyamot – azt mondom, bárcsak most is feltétel lenne! –, és rám találtak. Aztán, ahogy nagyon sokszor lenni szokott, lekerült róluk a nyomás, és hamarosan megszületett a biológiai gyermek is. Így lett a nagyobbik öcsém.

Éreztél bármilyen megkülönböztetést?

Nem, ezt nagyon jól csinálták. Sőt! A kisebbik öcsémet ugyanabba a csecsemőotthonba vitték, ahova engem. És mivel ebben az otthonban figyelemmel kísérik a gyerekek sorsát, tartják a kapcsolatot a szülőkkel – és utóbbiak is hívhatják őket, ha segítségre van szükségük –, apuék megtudták, hogy érkezett egy kisfiú, akit ugyanaz szült, mint engem. Ők pedig gondolkodás nélkül kihozták.

Gondolom, te mindig is tudtad, hogy örökbe fogadtak, hiszen már nagyobb voltál. Az öcsédnél sem volt titok?

Nem szabad titkolózni, mert az megmérgezi a kapcsolatot. Minden gyereknek tudnia kell, hogy örökbefogadott, de azt is, hogy ő ettől függetlenül szerethető és szeretik is. Engem és az öcséméket is mindig így neveltek. Na meg van egy szép hagyománya is az otthonnak, hogy akiket onnan fogadtak örökbe, azok május utolsó péntekén összejönnek ott a kertben. Persze a teljes családjukkal érkeznek, és míg a gyerekek játszanak, a szülők beszélgetnek. Ma már tudom, hogy ez nagyon nagy védőháló volt nekem, sőt a mai napig az, hogy hasonló gyerekekkel lehettem ott, és megosztottuk egymással a gondolatainkat. Hozzáteszem, igaz ez a szülőkre is, hogy érzik, nincsenek egyedül, hogy ők is ventilálhatnak, tanácsot kaphatnak. És tudod mi a fura? Hogy ott egy kicsit a vér szerintiek voltak a kívülállók. Azokon a napokon mi, a „bentiek” nagyon erős szövetségben voltunk – és vagyunk a mai napig.

A családban sosem volt konfliktus abból, hogy ki a vér szerinti, ki az örökbefogadott?

Egyszer volt ilyen. Egy játékon kaptunk össze, és a középső tesóm egyszer csak odavágta: ez az enyém, ti nem is vagytok igazi gyerekei anyáéknak. Emlékszem, apa épp mosogatott, de egy pillanat múlva bent volt a szobában. 

Könnyezel…

Mindig meghatódom, ha ezt elmesélem valakinek. Hogy nem leszidta az öcsémet, hanem ilyen szépen oldotta meg. És örökké hálás leszek ezért az ölelésért, és hogy nem volt ebből senki kiemelve, vagy hibáztatva. Azt gondolom, ezt a jelenetet tanítani kéne, pedig apámnak fogalma se volt arról, mi az a pszichológia. Egyszerű munkásember, aki a szívéből szólt.

És ha a másik oldalt nézem: te ugyanúgy szeretted a nagyobbik öcsédet, mint a kisebbiket?

Szerintem ez kicsit többrétű, mert vér szerinti testvérek között is van, hogy az egyikkel jobban összehangolódnak, mint a másikkal. Az viszont tagadhatatlan, hogy amikor kiderült, hogy az öcsémet örökbe fogjuk fogadni, akkor volt bennem egy óriási várakozás, hogy úristen, lesz valaki, aki hasonlít rám, és aki onnan jön, ahonnan én. Emlékszem, amikor beléptünk az ajtón, éppen öltöztették, és megláttam egy anyajegyet rajta. Egy ugyanolyan anyajegyet, mint amilyen rajtam is van. És amikor odafordult felém, azonnal megvolt ez az ’ő a testvérem’ élmény. A valakihez tartozás érzése valahogy helyrebillent. Ezzel együtt nagyon jóban vagyok a nagyobbikkal is, és sokszor összefogtunk a kicsi ellen – ez is normális.

„Az örökbefogadókat vagy nevelőszülőket piedesztálra emelik, pedig okozhatnak örök traumákat” – Fotó: Fülöp Máté

Eddig nagyon szép ez a történet. De a szavaidból az érződik, mintha ez elromlott volna valahol.

Valahogy átalakult. Nem azért, mert másképp viselkedtek a szüleink, hanem inkább azért, mert ahogy nőttem, egyre jobban érzékeltem, mi is a valóság. Egyfelől van ez a szép sztori, hogy örökbe fogadtak, de ahogy bármelyik biológiai szülő is hibázhat, ez pont így van örökbefogadókkal is. Nekem eleve volt egy pakkom, amitől érzékenyebb is lettem, és sokat agyaltam, lelkiztem, ők pedig nem igazán ismerték fel a verbális bántalmazást. Ráadásul akkoriban még simán megütötte bárki a gyerekét… Én eleve jó kislány voltam, de még jobb akartam lenni, hogy megfeleljek. Hogy elég szerethető legyek. Hogy elég hálásnak érezzenek. Mert mi van, ha nem látnak hálásnak? Elhagynak ők is? Ha nincs családom, akkor a semmibe veszek.

Ez egészen szívszorító, és rémületes érzés lehet egy gyereknek.

Annál sokkal több. Az emberek azt hiszik, ha valakit kivisznek az intézetből, az megmenekült, akik pedig örökbe fogadták, vagy akár nevelőszülőként veszik magukhoz a gyerekeket, azok a megmentők. Sokan piedesztálra emelik őket, pedig okozhatnak örök traumákat. És gyakran okoznak is. Mert emberek. Mert szülők. Bánthatnak verbálisan, fizikálisan és lelkileg is. Az én szüleim se szentek. Apám jó ember, de tett rossz dolgokat. Erről is nyíltan kommunikálok. És miközben érzed, hogy nincs rendben, ami történik veled, mégis ott a nyomás, hogy baromi hálásnak kell lenni. És ez az egyik legrombolóbb érzés, amit cipelünk magunkkal. Pedig így sem kicsi a csomag. Egy gyerek, aki a saját anyjának nem kellett, muszáj, hogy hálát érezzen azok felé, akiknek kell. Na de muszáj, tényleg?

Konkrétan halálfélelmet okoz a gyerekben, ha a szülő nem szereti őt. Ergo, mindent megtesz ezért a szeretetért. Én is ezt éreztem, és ennek mentén cselekedtem. És ez nagyon félreviheti az életed.

A tiédet félrevitte?

Ma már úgy gondolom, hogy nem. De ezt rengeteg terápia és komoly határok meghúzása után tudom kijelenteni. Ám ez csak az én részem, hogy a másik fél mennyire vállalja a felelősséget, arra nincs hatásom. Nekem ez triggerpontom. Az én felelősségem annyi, hogy rendberakom magam, amennyire lehet. Viszont vannak megbocsáthatatlan dolgok. Feloldhatatlan és feloldozhatatlan dolgok.

Hogy az anyukád elhagyott, az is ebbe a kategóriába tartozik?

Egyfelől igen. Másfelől nem ismerem pontosan az okokat. Felnőttként meg akartam találni. Akkor már férjnél voltam, terveztük a gyereket, és bennem feljött, hogy a gyökereimet meg kell keresni. Be is mentem a gyámügyi hivatalba, hogy szeretném kikérni a papírjaimat, és akkor kiderült, hogy a biológiai anyám meghalt. Ettől elég mélyre kerültem. Egy nagyon erős cserbenhagyás-élményt éltem meg. Hogy nem tudom kikérdezni, nem fog mesélni, nem tudom felelősségre vonni. Nem is mentem tovább a kutatással a tesóimmal kapcsolatban, mert ez nagy csapás volt. És mert várandós lettem, akkor pedig már tudtam annyit a gyermeklélektanról, hogy magzati korban is mennyi mindent észlelnek a gyerekek. Nem akartam sem a babát, sem magamat kitenni további fájdalmaknak. Aztán megszületett Zakariás, és megszülettem én is anyaként.

Mondjuk nyugodtan: szuperanyaként. Aki zavarba ejtően jól csinál mindent.

Dehogy csinálok mindent jól! Ismered a mondást: nincs olyan, hogy jó szülő, csak elég jó szülő van. Az viszont igaz, hogy egész életemben nagyon könnyen kapcsolódtam a gyerekekkel. Tizenhét éves koromban kezdtem bébiszitterkedni, és imádtam. A szülők és a gyerekek pedig viszonozták ezt. Nekem nem volt gond elaltatni őket, készséggel elindultak velem a játszótérről haza, megették az ebédet. Olyan dolgokat oldottam meg könnyedén, ami az anyáknak, apáknak nem ment. És innen jött, hogy másoddiplomaként elvégzem a 0-3 éves korosztállyal foglalkozó diplomás csecsemő- és kisgyermeknevelő képzést az ELTE-n. De fura volt, mert amit a tankönyvekben olvastam, azt én zsigerből csináltam. Talán nem nagyképűség azt mondani, hogy ez sejtszinten bennem volt, hiszen a csecsemőotthoni nevelésem és gondozásom egy gyermekközpontú szemléletben folyt. Nekem nem kellett magolnom, egyszerűen a sok tapasztalatom, megfigyelésem értelmet nyert. Klassz megerősítés volt.

Rőzse szerint a felelősségvállalás a kulcs a szülőségben – Fotó: Fülöp Máté

Tehát te sosem kiabálsz, nem veszíted el a türelmed, és a kisfiad is mindig tudja, mi helyes, mi nem…

Egy frászt! Melyik szülő nem kiabált a gyerekével? Engem sokan képzelnek Zen Buddhának, de a közösségi médiában erről konzekvensen írok is, hogy van, amikor nálam is elgurul a gyógyszer. Viszont hangsúlyozom, hogy felelősséget kell vállalni ezekért a helyzetekért. Tehát a fontos az, hogy amikor megnyugodtam, tudok-e bocsánatot kérni azért, mert mondjuk megijesztettem a gyereket. Ezzel azt nem törlöm, hogy butaságot csinált, a saját hibámért kérek bocsánatot. Vagy van, amikor igazságtalan vagyok, mert csak úgy kicsúszik valami a számon. És akkor elmondom neki, hogy fáradt voltam, éhes voltam, és ilyenkor nem vagyok annyira jó fej anyukád, ne haragudj, sajnálom. Tehát igen, néha kiabálok én is, de szerintem a szülőségben a felelősségvállalás a kulcs.

És ártatlan módon elkezdted megosztani a tapasztalataidat, mára pedig tizenhatezer követőd van az Instagramon.

Igen, de nem volt ebben tudatosság. Más a receptjeit osztja meg és az utazásait, én meg azt, mit hogyan csinálok Zakával. Organikusan alakult az a közösség, ami körülvesz, és az abban betöltött szerepem is.

Mivel követlek, láttam, hogy megtaláltad még egy testvéredet.

Nem volt egyszerű! Nagyon sokáig nem jött válasz, amikor beadtam a kérelmet. De egyszer csak kaptam egy levelet, hogy a keresés sikeres volt, és ott voltak az elérhetőségei. Ami azért is volt csodálatos, mert akár azt is írhatták volna, hogy az illető nem akarja felvenni velem a kapcsolatot, ez ugyanis az ő döntése. Utólag mesélte a húgom, hogy ő akkor nem tudta, ki keresi. Mert ebben a papírban csak annyi van, hogy egy vér szerinti rokona jelentkezett. Viszont amikor írtam neki, abban a pillanatban válaszolt, és órákon át cseteltünk. Másnap pedig találkoztunk is.

Nála is megvolt ez az azonnali testvér-érzés?

Nagyon hasonló habitus, belevaló, vagány nő, aki azóta is a mindennapjaink része. Sőt, a fiam keresztanyukája lett. És van ennek még egy szép oldala. Igen, apám csinált rossz dolgokat, traumatizált sok szempontból, de amikor bemutattam a húgomnak, ezt mondta neki: „Tudom, hogy nem vagyok az apukád, de aki az én gyerekeimnek a testvére, arra vigyázok.” Ajándékot is adott, és onnantól őt is családtagnak tekinti. De ezzel még nincs vége a történetnek, kiderítettem, hogy összesen heten vagyunk testvérek.

És megtaláltad mindegyiküket?

Még nem. De egy bátyámat és a nővéremet igen. Kalandos volt, mert csak a nevüket tudtam, ezért minden ilyen nevűnek írtam egy kedves üzenetet. Még aznap délután válaszolt a nővérem. Teljesen ledöbbent, nem tudta, hogy van több tesójuk. Ők ketten a bátyámmal az apukájuk családjánál maradtak, amikor anyánk elment. Számára nehezebb volt, mint a húgomnak, de végül találkoztunk. Hozott fényképeket, és nagyon sok történetet mesélt. Általa tisztult egy kicsit a kép anyámról. Hogy ő is gyermekotthonban nevelkedett, aztán tizenhat évesen teherbe esett, és az anyósa gyámságba vette, hogy legyen hol laknia. Miután megszületett a nővérem, újra terhes lett, a bátyámmal, de kilépett abból a családból. Bár a bátyám nem szeretett volna megismerni, és a nővéremmel se mélyült el a kapcsolat, nagyon örülök, hogy rájuk találtam.

De még van valahol a világban két testvéred.

Igen, és nagyon izgat, kik ők, egy-e az apánk. Az öcsémmel és a húgommal igen, ezt teszt igazolta. Viszont bármennyire is lazának tűnök, azért ez a kutatás sok ponton megviselt, ezért most egy kicsit pihentetem az ügyet. De vissza fogok térni a kereséshez, mert ha van rá lehetőség, hogy esetleg találkozzunk, hogy még jobban összeálljon a kirakós, annak nagyon örülnék.

Az apátokról tudtok bármit is?

Nem, őket nem tartják nyilván. A férjeket igen, de az nem egyenlő az apasággal. Egyébként is, ennél jobban izgatott, hogy megtaláljam anyukám sírhelyét. Sok adatot tudtam, és felhívtam a világ összes temetőjét, de nem jutottam eredményre. Aztán egy halottak napján mentünk a temetőbe az apai nagymamámhoz, akivel nekem nagyon-nagyon mély kapcsolódásom volt, és bár nem először jártam ott, nem találtam. Összeomlottam, hogy nem elég, hogy az anyám meghalt, hogy nincs meg minden testvérem, még az imádott nagymamán sírját se találom… A férjem nyugtatott és felajánlotta, hogy bemegy az irodába és kideríti. Majd azzal jött vissza: „Mutatom az utat. És egyébként megvan anyukád sírhelye is.” Húsz perccel később már ott voltunk, és órákig ott maradtunk. Zokogtam. Mert ez megint egy újabb gyökér volt. És be tudott indulni egy tényleges gyászfolyamat. Egy jóleső gyászfolyamat, mert végre valami a helyére került. Bennem van felé megbocsátás. Azt érzem, nem volt rossz ember. Ne felejtsük el, vannak, akik a kukába dobják a gyereküket. Hányattatott sorsa volt, amit nem tudott felülírni. De látom benne a sérült gyereket, akinek nincs mintája arra, hogy gondoskodunk, hogyan vagyunk családban.

Meg akarta keresni az édesanyját, de már csak a sírját találta meg – Fotó: Fülöp Máté

Neked erre van mintád? Mert egyfelől azt gondolnám, hogy van, másfelől említettél traumákat is. És felmerül bennem az is, hogy azért ilyen fontos-e számodra a szülők edukálása, hogy bizonyíts?

Nekem az említett nagymamám volt a szeretetminta, vagyis az örökbefogadó apám anyukája. Meg azért az apám is, minden hibájával együtt. Az örökbefogadó anyámmal ez nem alakult ki, de ebbe nem szeretnék bővebben belemenni, azt már feldolgoztam. Hogy bizonyítás? Gyerekként volt bennem egy nagyon erős ellenhang  a szüleimmel és módszereikkel kapcsolatban: „én ezt biztos nem így fogom, nem hiszem el, hogy tehetik ezt. Nem értenek…”  

Kezdetben a nyers stílusom megosztó volt, de hosszú évek terápiája rengeteg plusz megértést adott a hivatásommal kapcsolatban, így ma már egy sokkal szelídebb, önazonosabb köntösben tudok segíteni a családoknak. És folyamatosan tanulok is, most éppen képzésben vagyok Pikler-konzulens szakon. Én nagyon hiszek a tiszteletteljes, gyermekközpontú szemléletben, és ezt szeretném megmutatni a szülőknek is. Ez küldetés. De ha jól belegondolok, lehet, hogy mégis van benne bizonyítás is. Nem abban az értelemben, hogy mennyire nagy koponya vagyok. Amikor viszont azokat a visszajelzéseket kapom, hogy tudtam adni valami fontosat, akkor az egy üzenet a világtól felém, hogy érdemes vagyok erre az életre.

Kapcsolódó cikkek

Család 7 mondat, amit csak szülők értenek

Család Csézy a kislányáról: Biztos tudja, hogy idősebb szülőkhöz érkezett és jól kell viselkednie

Család Demcsák Zsuzsa a gyerekeiről beszélt – „Érdekes kérdés ez, és nem, nem hiszem, hogy egy gyermek és egy szülő között a barátság a végső állomás”

Család Rihanna szerint fiús anyának lenni olimpiai sport